Szigetvár – Dencsháza – Katádfa – Bánfa – Szentdénes – Királyegyháza = 32,8 km

Jaj, kedveseim, én sem tudok adni nektek ebédet. Ma jön hozzám a fiam Pestről. Neki főztem jó csirkepaprikást és vargabélest. Sajnos olyan ritkán tud eljönni. Jogot tanul Budapesten, de nagyon rendes egy fiú ám. Jól tanul az egyetemen, és jár rendesen misére. A barátai is nagyon rendesek. Biztos örülne, ha megismerhetne titeket. Talán egy fél óra és megjön. Sietek is haza. Imádkozzatok érte is!

Itt az utcában van egy kis vendéglő. Jó olcsó és egész jól főznek. Arra megyek, megmutatom. Itt van háromezer forint. Ennyi elég lesz? Vagy adjak még?

*

Eltévedtünk. Szakadt az eső. Friss sárban csúszkált a lábunk. Nyakig érő vizes takarmányborsó szaggatta tovább elfoszlott nadrágomat. Szemünk előtt lebegett Királyegyháza.

Kikecmeregve az aszfaltra kisütött a nap. De két faluval arrébb megint eltévedtünk, és megint szakadt az eső. Öntözőcsatornákon keltünk át, saras kukoricaföldön tapostuk a sarat. Hajtott minket, hogy ismerősünk a plébános Királyegyházán.

Csuromvizesen, a harminc kilométertől remegő lábakkal, sötétedésre értünk a végtelenül hosszúnak tűnő Királyegyházára.

Becsöngettünk.

De Edvárd atya Szabadszentkirályon lakik.

*

Csendesen faltuk a friss rántottát. Hozzá finom kenyeret. Békésen ehettünk. Nem kérdezősködtek. Meséltek.

Mi hallgattuk, amit meséltek a plébános atyára, annak családjáról. A hívekről, a faluról, erről a mai világról. Hallgattuk, amit meséltek az El Camminóról, a máriagyűdi zarándoklatokról, az egyetlen fiúkról. Hallgattuk, amit meséltek betegségeikről, kapcsolatukról, nehézségeikről.

A rántotta lassan elfogyott. Már csak a kenyeret rágcsáltuk. Ők még meséltek: az életükről, Istenről. Mi csak hallgattunk, befogadtunk, elnyeltünk.