Bodajk – Gúttamási –~ Bakonykúti – Várpalota ~ Pétfürdő – Királyszentistván = 30,5 km

Hosszúak voltak még a reggeli árnyékok, amikor a bodajki kálváriáról visszanéztünk a Vértesre. A felduzzasztott Gaja-patakról még nem szállt fel a köd. Új nap, új táj, új lábápolószerek az atyától. De ugyan az a fájdalom.

Mácsonyás, Gányás, Gúttamási, Bakonykúti. Ici-pici bakonyi falvak. Nincs posta, orvos, bolt. Csak mobil pék, mobil hentes és mobil ABC.

Egyetlen autóst láttunk csak. De ő felvett minket. A sofőr megmutatta, mit merre találunk. Erre Várpalota, arra a jelzés, amott a kút. Megkerestük mindet: kutat, jelzést, Várpalotát.

*

Új ház, kovácsoltvas kapu, kamerás kaputelefon. Becsöngessünk? Mit veszthetünk!

„Jó napot kívánunk, zarándokok vagyunk, valami ételmaradék féleséget szeretnénk kérni!” – kezdtük az akkor még csak kialakulófélben lévő mondókát. „Friss tésztás ebéd jó lesz?” De mi csak ismételgettük: „Valami ételmaradék féleséget szeretnénk kérni!” Lassan fogtuk fel, hogy mit ajánlott: friss, meleg csirkés-tejszínes tészta, hideg vízzel.

Két kisgyermekét neveli egyedül. Barátaival túrázik, kerékpározik, éhezik és kér. Most pedig egészen természetesen ad. Nem Krisztusért, nem vallásosságból, csak úgy. Szeretetből.

*

A kocsmában kértünk, és kaptunk vizet. A friss víznek megörülve leültünk a legszélső asztalhoz pihenni.

Péntek volt. Munka után. A régi bajtársak lassan kortyolgatták maradék sörüket. Egyikük megszámolta az aprót és kért még egy pohárral. Aztán majd megy megetetni a nyulakat – fogadkozott. Másikuk fogta az utolsó ötszázasát és rendelt még egy korsót. Majd megadja később azt a tartozást. Az egykori polgármester pedig végigtörölte gyöngyöző homlokát és megszólított minket.

Pénteki zsebeikben egy ezres sem volt már, de kellett valami, ami megszínezi a napot: történetünkért cserébe, meghívtak minket egy sörre.