Dobogókő – Pilisszántó – Piliscsaba – Perbál – Tök – Zsámbék = 35,7 km

Kiléptünk a kapun. A mindig tágra nyitott kapun. Mint már annyiszor. De ez most más.

Három hétre kapun kívül kerültünk. Mostantól kintről nézünk befelé. A bizonytalanságból a biztonságba.

Kívül csak a kiszolgáltatottság van: bárki, bármikor, bármiért elküldhet, behívhat. Kívül csak az Isten van: mindig, mindenhol, velünk.

Jönnek majd kis kapuk, széles kapuk. Hét lakattal bezártak és résnyire nyitottak. Díszes-mázas rothadók és örökké megmaradók. Arannyal befújt vaskapuk és vassal védett aranykapuk.

Jönnek majd kapuk, házak, emberek.

*

Nagy kedvvel vágtunk az ismeretlenbe. Kényelmes, lendületes tempóban néztünk a kilométerek után. A föld még nedves volt, a természetből áradt az élet. Vidáman léptünk át a patakon újra és újra. Mindjárt ott leszünk.

Délre letört minket az eltévedés. (Piliszántóról Piliscsabára mégsem olyan egyszerű eljutni. Térkép nélkül.) Ebédre feltörte a lábunkat a cipő. (A bőr szandál elegáns és szép. De gyalogolni benne nem az igazi.) Mire Zsámbékra értünk, már csak röhögtünk kínunkon.

Hogy lesz ebből három hét, majd’ ötszáz kilométer?

*

A templom előtt megkérdeztük, hogy kaphatunk-e vacsorát. Azonnal igent mondtak. A népi motívumokkal díszített szobában házi kakukkfű szörpöt ittunk. Friss kifliket ettünk felvágottal, sajttal, zöldséggel.

Közben megérkezett a négy tündér-lány is. (A legidősebb gyerek, a fiú, táborban volt.) Meséltek az életükről, a hitükről, Andocsról. Beszélgettünk oktatásról, nevelésről, hitátadásról. Tanárokról, diákokról, karizmatikus vezetőkről.

Házigazdánk egy riportkötettel búcsúzott, amiben szerepelt ő is: Lackfi János, József Attila-díjas író, költő, műfordító, nyelvész, egyetemi tanár, családapa.