Máriagyűd ~ Pécs = 8,2 km

Egész délután egy padon ücsörögtünk. Délelőtt még elsétáltunk az egykori jezsuita gimnáziumig, a Piuszig, de elfogyott az erőnk. Megpróbáltunk kényelmesen elhelyezkedni, és türelemmel várni. Korábban a füvön fekve hallgattuk a koncertet, de onnan eltanácsoltak a rendőrök. Társam elővette a német Bibliát, én igyekeztem gondolataimba merülni. Nem volt semmi dolgunk, csak vártuk, hátha hazaér a káplán.

Valami ilyesmi lehet az igazi hajléktalanok élete: várni egy padon, ki tudja, mire. Várni a csodára, hátha belepottyan az ölbe, amíg arrébb nem zavarnak a rendőrök.

*

Ha nincsen pap, jó lesz a diák. Akik vizsgaidőszakban hétköznap este elmennek misére, talán befogadják a zarándokot. Ha lenne hova. Kolegisták voltak, a koleszba pedig csak kemény portáson és rendíthetetlen elöljárón vezet át az út.

Átvezetett. Kellettek hozzá a jófej diákok, akik hamar kihúzták belőlünk, hogy kik vagyunk. Kellettek hozzá az igazolványaink, amiket addig háromszor ellenőriztek a rendőrök. Kellett hozzá az igazgató, aki elhitte nekünk, hogy ismerjük azt a papot, akit egész nap nem találtunk.

Reggel biztosak voltunk benne, hogy mindenünk lesz. A papnál. Estére semmi sem lett biztos, de mindenünk lett. A kollégiumban.

*

Az emeletes ágy felső részén aludtam. Legalábbis próbáltam aludni. Leginkább nyöszörögtem. Fordultam egyik oldalamról a másikra, de az sem segített.

Napközben még elvoltam valahogy. Amíg volt mire figyelni, volt mivel elfoglalni magamat, addig elviselhető volt a fájdalom. De az elcsendesedett kollégiumban már nem volt cél. Maradtam én és a fájdalom. És én vesztettem. Nyögtem, nyöszörögtem.

Kiosontam a konyhára. Éjjel kettő. Éppen sárgarépás muffin készült. Ettől jobban éreztem magamat. Volt mivel foglalkozni, lehetett beszélgetni. És volt cataphlan.