Kővágószőlős ~ Pécs ~ Pécsvárad ~ Szekszárd ~ Paks ~ Budapest ~ Dobogókő = 0 km

Pécs – Budapest. Öt átszállás. Átszállásonként legalább negyven perc várakozás. Pécsett és Pakson két-két óra. Esőben. Stoppolni jó. Stoppolni gyors. De nem ezen a napon.

Az elején még szép táblánk is volt, de negyed óra múlva foszladozva ázott ki a kezünk közül. Ahogy a biztonságunk és a stoppolásba vetett hitünk is.

Talán pont ez volt a baj. Azt gondoltunk, ez lesz az út legkönnyebb része. Úgy hittük, már semmi nehézség nem jöhet, nem kell bíznunk, remélnünk, könyörögnünk. Megszívtuk. Így jártunk mindig, ha a magunk erejében, eszében bíztunk. Megszívtuk. És kaptunk valami sokkal szebbet.

*

Az Árpád-híd lábánál a HÉV megállójában álltunk. Vártunk. Figyeltünk.

Várakoztunk. De már nem úgy, mint a zarándoklaton. Már nem a bizonytalanságban vártunk valahogy Istenre. Már nem egy ismeretlen, de talán szép és jó valamit vártunk. Most tudtuk, hogy pontosan mikor és mi fog jönni. Egészen más érzés.

Közben figyeltük az embereket. Olyan furcsák. Olyan mások. Jól öltözöttek, csinosak, vagy szakadt munkások. Magányosan bánkódtak, vagy egymást átölelve nevettek. Annyi félék. Honnan jönnek? Merre mennek? Hogyan élnek? Kit szeretnek?

Befogadnának? Engem. Valakit. Bárkit!

*

Beléptünk a kapun. A mindig tágra nyitott kapun. Mint már annyiszor. De ez most más.

A bizonytalanság világából léptünk vissza a biztonság látszatát kínáló világunkba. A kiszámíthatatlan világból a kiszámíthatóba. A boldog meglepetések világából a szürke hétköznapokéba. A fölrázóból az eltusolóba.

Húsz napot voltunk távol. Húsz nap alatt maradtunk, akik voltunk. Húsz nap alatt mélyen átalakultunk.

Talán most már a hétköznapokban is észre tudjuk venni, hogy nem kell csak a saját erőnkben bíznunk, mert az emberek jók, Isten jó. És Isten és az emberek mindig a közelünkben lesznek.