Zsámbék – Mány – Csabdi – Óbarok – Újbarok ~ Csákvár = 20,7 km

Tűző napsütés, fülledt hőség, harmincöt fok. Nyáron egészen természetes, és jó. Legalábbis egy tó partján.

A lovas ösvény kényelmetlen, az aszfalt forró, az akácosban sűrű az aljnövényzet. A cseresznye még éretlen, a szőlő savanyú, a szeder elfogyott. A vízhólyag fáj. Ha felszakadt jobban fáj. Ha kiszúrtad elviselhetetlenül fáj.

Az út hosszú, az út nagyon hosszú, az út végtelenül hosszú. Meddig? Hova? Merre? Miért?

Még csak a második nap, de már a második bukás. Ezúttal teljes: feladtuk. Az utolsó tíz kilométert stoppal tettük meg.

*

Először lendületből elhajtott mellettünk. Mi észre sem vettük. Egy autós a sok közül. De ő visszafordult és felvett minket. Valaha sokat stoppolt a haverokkal, mielőtt megházasodott volna – mondta –, ezért természetes, hogy segít, ha tud.

Van valami, ami szinte mindenkire igaz, aki segített nekünk: Aki felvesz, stoppolt már. Aki ételt ad, éhezett már. Aki befogad, kért már szállást. És abban is egyetértenek, hogy a mai világban, Magyarországon, ilyen útra felelőtlenség vállalkozni, mert az emberek önzőek, félnek és bizalmatlanok.

Mondják ezt, miközben felvesznek, ételt adnak, befogadnak.

*

Megütöttem a C hangot. Hagytam, hadd zengjen. Majd a G-t. Újabb és újabb hangokat. Magasakat és mélyeket. Egyszerre mindig csak egyet. (Nem tudok zongorázni.) Betöltötte a hang a csákvári hittantermet.

Sajgó lábamat hűtötte a csempe. Az asztalon ott várt a friss kenyér, a kolbász és a padlizsánkrém a plébánostól.

A zene kitöltötte a rendelkezésre álló teret. Egyetlen szólam. Egyetlen ív. Hangok lassan egymás után. A kalapács megütötte a húrt és az zengett. Sokáig. Én pedig hallgattam. Koszosan, büdösen, felhólyagosodott, elhasznált lábakkal.

Hallgattam a csodát.