Andocs – Fiad – Felsőmocsolád = 21,1 km

Az unoka fel-alá száguldozott biciklijével a falu egyetlen utcáján. Nagyon élvezte: ma szerelte le nagypapa a pótkerekeit; nagyfiú lett. Eltekert mellettünk is párszor. Talán fordultában begurult az udvarukba és elújságolta a nagy hírt: két furcsa szerzet üres kenyeret rágcsál az árokparton.

Mikor a házuk előtt jártunk, behívtak minket az árnyékos udvarra. Ittunk hideg szörpöt és ettünk diós kalácsot. A többit próbáltuk visszautasítani, nem túl nagy iparkodással. Így is megtöltötték flakonjainkat hideg szörppel, táskánkat pedig kaláccsal.

*

Nem fogadtak be. Felsőmocsoládon senki nem adott szállást. Küldtek ide, küldtek oda. Ajánlották a szomszédot, a rokont. Rossz szemmel néztek minket, messziről követték lépéseinket. Minden ajtó mögül, minden ablak sarkából, a kerítések lécei között is figyeltek. De adni, nem adtak. Szállás és vacsora nélkül maradtunk.

A focipálya szélén állt egy öltöző, amit már többen is ajánlottak. Keskeny eresze alá telepedtünk le. A gyerekek még fociztak, a szomszéd kutya pedig egy órán át ugatott minket.

Magam sem tudom, hogy hogyan és miért, de könnyű szívvel, vidám lélekkel aludtunk el.

*

Sűrű éjszaka volt. A sarkon haloványan pislákolt a lámpa. A mindenfelelő cikázó villámok fényében néztük egymást, ahogy egészen a falhoz lapulva próbáltunk beleolvadni a falba. Tombolt az orkán. A focipályán, teljes szélességében, a patak hömpölygött.

Magunkra terítettük esőkabátunkat és az orrunkat is behúztuk. Elbújva a hálózsák mélyére, próbáltam elhinni, hogy semmi sem árthat. A keskeny eresz alá beszitált a meg-megújuló eső. Itt-ott alánk csurgott a víz.

Negyedszerre zendített rá, amikor kezdett kivilágosodni. De reggel nyolcig ott kellett ücsörögnünk elgémberedett lábakkal, kialvatlanul, egészen átnedvesedve.