Fülöp-szigetek: Mt. Kulis

Manilát hegyek veszik körül (meg az óceán). Látom a teraszunkról. Nem lehetnek olyan messze, hogy ne kirándulhatnék egyet! — És elkezdtem bújni az internetet, hogy hogyan is kell a Fülöp-szigeteken kirándulni.

Kiderült, hogy a hegyek messze vannak. Nem kilométerben, hanem időben, mert olyan a városi forgalom, hogy ha nem robogóval mész, hát sehova nem jutsz. Robogózni meg még nem merek. De az erdőben sem jó a helyzet: a legtöbb kirándulóhelyen nem elég belépőt fizetni, de még túravezetőt is kötelező bérelni. Felfestett túraútvonalak meg amúgy sincsenek. Aztán, ahogy az ilyen lehetetlennek érződő helyzetekben, úgy most is: kérődztem a dolgon pár hétig.

Végül rátaláltam a megfelelő kulcsszavakra és onnantól kezdve önti elém a Facebook a szervezett kirándulási javaslatokat. Az egyik invitálót kellően megbízhatónak véltem, hiszen cég neve van, évek óta hirdet ilyen programokat, és még a redditen is azt mondták, hogy jók. Ugyan, mi baj lehetne? Messengeren ment a kommunikáció, és bevállaltam egy kezdő túrát. Átutaltam az előleget (3000 forint) és átküldtem a részleteket: hol tudok beszállni, és hánykor, mit vigyek, és majd egyszer haza is jövünk. (Külföldiként a GCash utalás sem ment egyszerűen, és a Messenger csoportba sem sikerült könnyen belépnem, de ezek apró részletek.)

A túra hajnalban kezdődött. Még pontosabb, ha úgy fogalmazok: éjjel. Direkt az egyik legközelebbi helyszínt választottam, hátha nem kell olyan korán indulni. Éjjel 1 órakor indult a 14 fős kisbusz a belvárosból. A környékemre 2:15-re ért. Így három óra alvás után indultam útnak és abban sem voltam biztos, hogy az Ateneo Egyetem területéről kiengednek-e. De kedvesek voltak a biztonsági őrök (azért reggel le is jelentették elmenetelemet), és az éjszakai taxis is megtalált. Kért is áldást tőlem, miután kihúzta belőlem, hogy pap vagyok. Szóval 2:10-kor meg is érkezett a sötét éjszakában egy filippínó lányokkal telitöltött kisbusz és a rendszáma is egyezett az ígértekkel. Egy életem, egy halálom… Pedig ez még a könnyű rész volt.

Hajnali háromkor egy ismeretlen útkanyarulatban megálltunk reggelizni egy hajnali kifőzdénél. Én nem rendeltem semmit. Azt sem tudtam ki vagyok. Szóval evés, mosdó, agyon klimatizált kocsi, és tovább. Valamivel öt óra előtt, még teljes sötétben, megálltunk valahol és mindenki kiszállt. Mikor sikerült hátulról nekem is kimásznom, még éppen láttam a csapat felét szépen egy csapatban eltűnni a sötétben. Mi többiek kicsit ácsorogtunk és mintha a sofőrünk átadott volna minket egy valakinek és bizonytalanul elindultunk valamerre valahogy. Tíz perc múlva beléptünk a kiránduló övezet kapuján és aláírattak velem valami papírt, leginkább jelenlétinek tűnt. A biztonságérzetemet tovább csökkentette, hogy legalább hatvan ember jött-ment ottan mindenféle csoportban vagy anélkül, és hát nappal sem mindig tudom megkülönböztetni a filippínókat nem hogy vaksötétben. Vajon azok mellett állok akikkel együtt utaztam? És ők egyáltalán tudnak rólam? A langaléta, akinek át lettünk adva, elkezdett komolyan venni minket és elmesélte a hely történetét, a napunk tervét, és a szabályokat. Gondolom én. De tagalog nyelven csak misézni tudok, érteni nem. Végtére a csapat egyik tagjának feltűntem és az is, hogy olyan idegen fejem van, így elhangzott a nap első angol mondata. Ó, dehogy kértem, hogy mindent fordítson, csak annyi volt a kívánságom, hogy ne hagyjon elveszni a csoporttól. S mire ezt kimondtam el is indultunk. Előttünk, mögöttünk és még mellettünk is hasonló csapatok, kis imbolygó fényekkel elkezdtünk kirándulni. Éljen éljen. És ezzel együtt el is kezdett világosodni.

Még a Nap rendesen fel sem kelt, mi már meg is érkeztünk. Tíz percen belül. Mt. Kulis, 620 méter. Innen a Sambong csúcs (629 m) újabb tíz perc. Lenne. De előbb fotózni kell, sőt fotózkodni, meg fotóztatni. Hiszen a csúcsot jelző táblánál mindenképp kell egy adag csoport kép, háromféle pózban. Aztán egyesével. Mindenkiről. Több pózban. És itt jelenik meg túravezetőnk legfontosabb szerepe: van segítségünk a fotózásban. A csúcson egy remek pad is van, hát ott is készült csoportkép. És egyéni képek is. És míg vártunk a fotós helyre, hát még néhány. De Sambong felé sem indultunk rögtön, hanem először a kisházaknál fotózkodtunk, majd felmásztunk a (drót)kötél pókhálóra, ahol is csoportképet készítettünk, ahogy hatan feküdtünk körben. Fejjel befelé. Meg kifelé. Meg kezünket összefogva. Meg lábunkat. Meg jobb láb a levegőben. Meg bal láb a levegőben. És most mindkét láb a levegőben. Sambong csúcsán sem volt ez másképp: tábla előtt, tábla mögött, táblán. Szív alakú padon. Közösen és egyesével is. Meg csak úgy a csúcson. Ó van egy fotós szikla is. De ott túl hosszú volt a sor. A túravezetők másik legfontosabb feladata folyamatosan egyeztetni a többi túravezetővel, hogy melyik fotós ponton melyik csapatra mikor kerülhet a sor. Tovább indultunk a következő látványossághoz. Negyed óra séta az esőerdőben a következő sziklaformációig. A kis sziklakiszögellésre pedig barkácsoltak egy kék hajót, Noé bárkáját. Remek hely ez néhány fotóra. Csoport fotóra a bárkában. Majd egyesével mindenkivel ahogy evez. Majd a másik irányból is. Aztán van ott egy remek szikla…. A kísérőnk gyakorlottan mászkált mindenfelé és kapaszkodott meg a fában, és onnan irányított minket a sziklán: most jobb lábadat tedd oda, most a bal lábaddal a levegőbe, a kezednek ott a sárga jelzés. Stb. De ezen az útszakaszon legalább már valódi erdőben jártunk. Bambuszok és pálmák között, meg olyan egyéb fák között amik hasonlítanak az otthoniakhoz és mégis egészen másak. Mint a sár. Csúszik és van bőven, de valahogy mégis más. S míg a másik csoportra várakoztunk, addig volt egy kis időm nézelődni és látni is a környezetet: meredek völgyek, hullámzó hegyek, felhők jöttek és mentek. Minden olyan ismerős és otthonos, és közben mégis valahogy idegenek a formák, furcsák a zöldek, és hát mi az a banán liget ott a völgy mélyén?

A következő látványosság — amihez már hosszabb út vezetett — egy függőhíd volt, ami bár összeköt két partot, mégsem vezet sehova. Sőt a felén túl nem is szabadott menni, mert azt már nem tartják karban: fényképezkedéshez elég a fele.

Viszont a fél órás út ide egészen igazi volt. Erdőben sétáltunk ösvényeken és szélesebb utakon. Volt, hogy sárban és patakban lépdelve, figyelve arra, hogy ne essünk el a kókuszdiókon. Máskor erdei kunyhó mellett, ahol csirkék szaladgáltak szabadon a banánfák alatt. Eltévedni elég nehéz errefelé, mert nincs más út, csak amit hosszú munkával vágtak ki a sűrű fű- vagy sásfélében, ami önmagában áthatolhatatlanabb a megújult cserjés-szedresnél a Bükk oldalában. Már-már otthonos volt a táj a hegyi patakkal, virágokkal, és elhagyott rozsdásodó terepjáróval. A növények fontosabb részét is felismertem: pár hagyományosabb fa között kókuszpálma sok kókusszal, banánfa felfelé konyuló banáncsomóval. Mégis minden egészen új: ekkora leveleket életemben nem láttam, ilyen sűrű bambuszosban sosem sétáltam, valahogy sosem tartoztak az erdőképemhez a pálmafák. (Éppen Baguio városában írom ezt a bejegyzést 1500 méter magasan, ahol megnyugtató a szememnek a sok fenyő. Távolba nézve mégis itt is érzem, hogy az az erdő ott mégsem olyan erdő mint amit ismerek.)

Eddig borús időnk volt, és gyakran szitált is valami csapadékféle. Ami sokkal jobb mint a tűző napsütés és harminc fok, ami páratartalommal együtt negyvennek is érződik. De délben a híd mellett elkapott minket egy fergeteg. Behúzódtunk a helyi büféként üzemelő kunyhó előterébe, és igyekeztünk kikerülni a sok foltot ahol befolyt a víz. Hűtött italokat is vehettünk: egy kiselejtezett hűtőt borítottak fel és öntötték tele jéggel és palackokkal. A tulajdonos pedig főzött nekünk instant tésztát négyszáz forintért. Dél volt.

Eső után fürdés. Csak pár percre volt az utolsó attrakció a napra, a természetes medence. Ami annyiban tényleg természetes, hogy a helyi patak táplálja. Egyéb iránt egy mesterséges tíz méter széles gát, amin átbukik a víz, így 1,5-2 méter mély vizet tart meg. Fülöp-szigeteki viszonylatban kifejezetten felszerelt és turistabarát: víz fölé szálló hintával, lengő korlát darabba kapaszkodós beugrálással, és legalább nyolc esőbeállóval, hogy mindegyik érkező csapat le tudjon pakolni valahová. Még mellékhelyiségre is gondoltak, avagy volt egy szinte zárható latrina egy WC kagylóval. Öltözőt nem találtam, így megoldottam a poncsó alatt. A többiek nem küzdöttek ennyit: ruhástul bele a vízbe. Cicanadrág vagy fürdőruha végülis nem sokban különbözik. És a szárítkozással is csak én törődtem, nem szoktam még meg hogy meleg van és meleg is marad. Miért ne lehetne vizesen túrázni?! Közben túravezetőnknek itt újabb munkája akadt: segített a mentőmellények felvételében (mert még azzal is készültek), visszahúzták a hintát a turistának, mutatták hogy merre ugorjon, hogy ne csapódjon vissza a betonfalba. Én meg élveztem a hűs vizet. Csak a víz alá bukva éreztem meg, hogy mennyire túlmelegedett a fejem így is, hogy kalapban voltam, hogy még csak délelőtt van, és egész nap felhős az idő. Így kezdem érteni, hogy miért kellett olyan embertelenül korán indulni.

Én már éppen megszáradtam és elkészültem, hogy ne kelljen rám várni, amikor is eljött a csoportos fotózás ideje újra. Természetesen egyéni képekkel. Felálltunk a gátra. Aztán a gát alá, kis vízeséssel a hátunk mögött. Aztán akkor már leülve a vízbe, meg a gáton is, és most vicces fejjel… Az én fejemet eddigre már nem csak a nap szívta le.

Több mint egy óra alatt másztuk vissza a háromszáz méter szintet jó saras, már fokkadozó (Babót felé így mondják) talajon. Útközben már csökkent a videózási vágy (és le is merültek a kamerák a power bankok ellenére), széthúzódott a csapat, és igazán szívhattam magamba a természetet. Esőerdő, talán így hívják.

Innen már minden simán ment és otthonosan: az első túrázók panaszkodtak, hogy ez nem is kezdőknek való, a vezető biztatta a lemaradókat egy úton talált teknőssel, az egyenletes lassú séta a nagy emelkedőkre is szépen felvitt. A célban aztán megkaptuk a kis bilétát a hegyről a gyűjteményünkbe. A többség pedig közel ezer forintért meg is fürdött egy-egy lavórban. Sőt hajat is mostak. Beültünk még egy silogra és por kávéra, és mehettünk is a kisbuszhoz. Még csak délután három volt, bár ugye hajnal óta úton voltam. A hazaút már könnyű levezetés volt, bár a lábam még mindig nem nagyon fért el, és a fejem búbjával továbbra is meg tudtam magam támasztani az autóban. Metro Manila határában a főút beállt, és ahogy jött a hat óra, úgy a Nap is lement. Ez a nap is elment. És egyetlen embert sem láttam, akit akár csak gyanúsítani lehetne azzal hogy európai. És pont ez volt a legfárasztóbb: a természet, az emberek, a helyzetek. Minden ismerős, mindenben eligazodtam, és mégis minden részletében egészen idegen, új, határaimat feszegető. És mégis varázslatos.