Vasárnap kivételesen elég volt 23:30-ra visszaérni a szemináriumba. Az elmúlt napok kellően kikészítettek, így elhatároztam, hogy elmenekülök Rómából. Kinéztem a térképen a Lago del Turano-t. Egy hosszú-hisszú tavat a hegyekben. De a buszpályaudvarokon nincs kiírva semmi. Rietiben vasárnap délután háromkor minden zárva és egy lélek sem jár a pályaudvaron. Ráadásul egész nap esett az eső. De akkor mi az a havas táj ott fenn?

-kérdezed. Kissé “eltévedtem”, és azt a hatalmas ajándékot kaptam, hogy 1800 méter magasan hóesésben sétálhattam. Meguntam Rómát. A Fiducia kimerített, az elveszett fotók bosszantottak és különben is. Erdőbe vágytam. Rómában csak esett és esett.

Történt tehát, hogy 40 perc várakozás után 1,5 óra alatt Rietiben voltam. Ott viszont semmi sem segített a tavam felé. Sehol semmi kiírás. A bufé zárva volt, jegypénztár is. Az eső pedig szemerkélt. Nem csüggedtem, hiszen mindenfelé hegyeket láttam. Már sokkal jobb mint Rómában. (Róma is jó hely, csak nincsen sok zöld.) Beláttam, hogy a tóhoz, így neh lesz eljutni. (Kb. 30 km-re van Rietitől délre.) Ha nincs tó, legalább hegy legyen. Látszódtak havas csúcsok a városból, de csak álmodozva gondoltam rájuk. Nem hagytam magamat, elindultam gyalog. A hegyek lábához csak el lehet jutni? Kinéztem a legközelebbi hegységet, és usgyi. Egy barna tábla mutatta, hogy Terminillo balra. Nem tudtam mi az, de a táblán ott volt egy hegy is, meg egy fenyő is, hát arra mentem. Csak elvisz a hegy felé? Elvitt. Már vagy egy félórát sétáltam - kissé éhesen de vidáman - a szemerkélő esőben, amikor megláttam egy buszt mögöttem. Gyorsan előre kocogtam a megállóig. (Pont volt a közelben egy megálló!) A buszra ki volt írva, hogy Terminillóba megy. (Naponta 6 szor jár csak.) No, ez kell nekem. Felszálltam.

Kiderült, hogy a végállomás még 20 km-re volt. Fönn a hegyen. Elindult a busz felfelé a szerpentinen. Megdobbant a szívem. Ha ott helyben kirakott volna, már akkor is ugráltam volna az örömömben. Igazi erdő, hatalmas hegy. A busz viszont caklatott tovább felfelé. Kanyar kanyar után, egyre csak feljebb. Az út mellett az állt, hogy hólánc nélkül tilos nekiindulni a hegynek. Hmm.. Szembejött két autó is aminek a tetején vagy 10 cm HÓ volt. Igazi hó. Hű-ha, már nagyon izgultam, hogy hova keveredtem én. Hó van a közelben. (Utoljára BHTCS-n láttam havat.) A havas gerincek egyre közelebb jutottak. Az egyik kanyarban előbukkant egy tisztán hóval borított hegyoldal. A nagy fehérség sehol sem ért véget. Egybeolvadt a felhőkkel. Aztán az út mellett kis fehér pöttyök jelentek meg. Egyre sűrűbbek lettek. Két kilóméter múlva már összefüggő hó borított mindent.

Újabb pár kilóméter és a busz lerakott a híres olasz síparadicsomban, Terminillóban. Kb. 1700 méter magasan. A lélegzetem is elállt addigra. Álmomban sem jutott eszembe, hogy sikerül ilyen helyre eljutnom. Csak egy kis erdőről és tópartról álmodtam, nem 1700 méterről, hóról. Volt vagy 10 cm hó mindenütt. Ugyan nem friss, és éppen olvadt, de kit érdekelt?! Eltátott szájjal ácsorogva megláttam, hogy felettem semmibevesző kötélpálya van. Lanofka. Hátha… Némi tárgyalás után kiegyeztünk. Felvisznek a hegyre. Egy fél óra múlva - még éppen zárás előtt - pedig lehoznak. Huhh. Van fél órám. A lanofka bevitt a semmibe; a vastag havas felhőbe.

Mikor kiszálltam kitisztult az idő. Kitárult a világ. S megcsapott a hideg, havas szél. Ott fönn vastag hó borított mindent. Jól összetömörödött a hó, mégis itt-ott bokán túlig süppedtem. Kacagni támadt kedve, ugrálni, énekelni, belekiáltani a világba, hogy micsoda ajándékot kaptam Istentől. Hó, hó hátán. Lenn a messziségen Rieti. Hegyek itt, és hegyek ott. 1800 m. Mögöttem - mint utóbb kiderült - hegyek egészen 2200 méterig. Én csak a felhőbenyúló meredekséget láttam. Hó, hegy, erdő, hegy, hó, kilátás, szél, hideg, hófúvás, természet, tél, hideg, jég. Igen, igen, igen. Erre nem számítottam. Megérte bármi. Nem számít már az elveszett 200 fotó, nem számít semmi. Újra jól éreztem magam. Úgy igazán. Mélyen beszívtam a fagyos levegőt, játszottam a hóban és élveztem, hogy majd’ lefagyott az orrom.

3/4 5-kor az utolsó járat visszavitt a hegyi “faluba”. Volt még két órám. Bekaptam pár falatott és körbesétáltam a házakat. Sötétedett már, nem mehettem messzire. Építettem kis derékig érő hóembert. (Bár amikor a sapkám ráadtam, elszédült.) Közben elkezdett esni a hó. Apró pelyhekben, de nagyon sűrűn. Míg Rietiben szakadt az eső, addig ott fenn havazott. Az utakat finom hóréteg borította be. Én ugráltam és élveztem, hogy ropog a hó a cipőm alatt. A friss hó ropogása sok mindent feledtet.

Este hétkor jött a busz. Az első két-három kilómétert lépésben tette meg a friss hó miatt. Aztán lejebbjutottunk, ahol már nem volt hó, csak eső. Addigra rólam is leolvadt a hó. Rietiben esőben vártam a buszra. Rómában esett mikor visszaértem a szemináriumba. Nem érdekelt. Én fönn jártam a hegyen, a hóban, a télben. Jöhet bármi.

Ez a kis hegyen járás nem segített a fáradtságomon, talán rontott is. De a lelkemen sokat javított. Egy kis egyedül lét fenn a télben, hóban, fagyban. Teljesen új lendületet adott. Az élet szép. :) Most már írhatok a pápalátogatásról is, mert nem fogom ráhúzni kínlódó hangulatom. Olyan furcsa elképzelni, hogy egy napja volt, hogy térdig süppedtem a hóba.

Ilyen ajándékra még Istentől sem számítottam. Most hát újjúlt erővel gyerünk előre!