Valami végetért.

Az utolsó nap. Számunkra az utolsó utáni volt. Azon voltunk, hogy minél hamarabb hazajussunk. Leszálltunk a vonatról és kerestünk taxit. Nem kellett nagyon keresni. A román sofőrrel nem nagyon tudtunk beszélni, de a magyar haverjával igen. Kicsit magasabbak voltak az árak mint múltkor, de még így is messze alulmúltuk a pesti árakat. A határon még beugrottunk egy benzinkúthoz, vettünk egy kis tápot. Költöttük a LEI-t. A határon most sem volt gond. Magyar idő szerint alig fél három volt. Újra itthon lehettünk. Meg kell hagyni, nekem biztonság érzetet nyújtott. “Innen már kúszva is hazajutunk.” véltem. Kivételesen nem naivan. Gyalogoltunk vagy öt kilométert Biharkeresztesre, a pályaudvarra. Meglepetésünkre közölték, hogy 15 perccel előttünk ment el a Korona. (Avval mentünk Nagyváradig.) Nem keseredtünk el. Fél óra múlva jött egy vonat, ami valameddig elvitt minket. Ott csodás csatlakozásunk volt és fáradtan döcögtünk hazafele. Kissé elegünk volt már a vonatozásból. Lassan kezdett zavarni a rám ragadt sok kosz is.

Istennek sok-sok hála, mind a hatan hazaértünk (már 11-re). A harcitehenek sem ettek meg minket. Ennyi segítséget ritkán kap az ember.