Integettem még utánuk. Majd felvettem a hátizsákomat és nekiindultam a szepezdi domboknak. Csak úgy, érzésre. Ha előző nap kibírtam a hideg Balaton vizét, akkor csak túlélek egy éjszakát az Eötvös-kilátón?!

Hamar átmásztam a szepezdi dombokon. Hűvős, nyálkás idő volt. De hát mit akar az ember októberben? Az erdő gondozatlan volt, és bozótos. Tipikusan „csúnya erdő”. Nem is bántam, mikor kijutottam a murvabányához.

Köveskálra nyílegyenes aszfalt út vezet. Nyáron a gyötrelmek és kínok útja a tűző napsütésen. Most maga volt a csoda. Mindenfelé kedves dimbek-dombok, legelők és falvak. Az út legvégén, pont szemben, ott várt Köveskál temploma.

A kilátó már nem volt messze. A járást is ismertem már, mert a Szent László túrán pont erre vezetett utunk. A hegy lábánál, a forrásnál még meg kellett állnom: éhes voltam. Nagyon éhes. Hiába a szép táj, azért mennem kellett, hogy a sötét előtt felérjek. Ez a száguldás felemésztette az erőmet. Nem volt már hátra egy kilométer, de az emelkedő most jött. Két-három marék szőlőcukrot nyomtam a számba, és ezzel nekimentem.

Ahogy voltam, rohantam fel a kilátó legfelső emeletéig. Sötétedett már. Az alkony lilás fénye beborította a messzi Csobáncot. Én csak álltam ott, a mindentől és mindenkitől messze. Szabadon, szinte lebegve álltam a világ felett és szívtam magamba a hideg őszi szelet. Enyém volt az egész világ. Fejest kellett volna ugrani bele. Belekiáltottam a semmibe: hahó! Köszönöm, Isten!!

Énekeltem míg egészen sötét nem lett. Akkor elővettem kis népi furulyámat és addig énekeltem míg egészen át nem fagytak az ujjaim.

Szállás után kellett néznem. A második emeletet választottam. Ugyan hideg szél fújt, de jobban féltem a kilátó alatt tátongó sötétségtől. Egy nagy nylonnal fogtam a szelet. A kis bambuszfáklya fényénél bekaptam valami madárlátta száradó májkrémes kenyeret, majd lefeküdtem aludni.

Másnap a nappal együtt keltem. Ám míg a nap nem bújt ki a jó meleg felhői mögül, addig én hamar kipattantam mert belefagytam a hálózsákomba. (Az a hálózsák már 11 éves.) Fázva, de nagyon boldogan másztam le a hegyről. Útközben lefényképeztem egy őzikét is, pár romot, meg egy kutat. Ahol ettem is valamit. (Nagyon jó az a kút, ott Szenbékkála határában: nem fúj bele a szél.)

Szentbékkálán felpattantam a jó meleg buszra, így Tapolcán át hazajutottam.

(Remek képek készültek ott a jó öreg ZENITemmel. De sajnos nincsenek jól beszkennelve.)

(Történt 2003. október 22-ről 23-ra.)