Végre megint szabad vasárnapunk volt. A kórház után este 11-ig kaptunk kimenőt. Múltkor a Lago del Turano helyett Terminillo havas csúcsai között kötöttem ki. Most a Gran Sasso-t néztem ki magamnak. S ebből lett a kisebb, de gyaloglósabb Monteluco. A Gran Sasso alig 40 perccel van távolabb, mint a Terminillo, de legalább 500 méterrel magasabb. A drótkötélpálya itt 1000 méter szintkülönbséget hidal át. Én kitalálom a dolgokat, aztán lesz belőlük valami egészen más.

vanna képek is

A Gran Sasso alig 40 perccel van távolabb, mint a Terminillo, de legalább 500 méterrel magasabb. A drótkötélpálya itt 1000 méter szintkülönbséget hidal át. Én kitalálom a dolgokat, aztán lesz belőlük valami egészen más.

Rómából L’Aquilaba még könnyen eljutottam. Az A24-es autópályán viaduktból alagutakba mentünk. Míg a sofőr azt leste, hogy mikor nyílik ki teljesen az ajtó az ellenszélben, én már a Gran Sasso hóval borított sziklás hegyláncát néztem.

L’Aquilában viszont kiderült, hogy olyan rossz a csatlakozás vasárnap a felvonóhoz, hogy nincs semmi esélyem följutni a hegyre. Ez így elsőre erősen lehangolt. Már-már kétségbe estem.

A kórházban megkértek, hogy helyettük is szórakozzam a hegyen, S mikor majd meglátogatom őket, osszam ki a nekik járó jókedv adagot. Most ott tartottam, hogy a saját magam szórakozása is elbukott. A hegyek messze vannak, a városokat nem szeretem.

Bánatomban elindultam a városszéli folyóhoz. A városfalon kiérve megláttam, hogy egészen közel is vannak hegyek. Egy kisebb erdővel borított meg épp itt van a folyónak nevezett patak túloldalán. A tábla azt írta, hogy még 7 km. Nosza, az hamar meglehet.

Ennyi volt a rosszkedvemnek. Fölöttem tornyosult egy nagy havas hegy. A város túloldalán ott fehérlett a Gran Sasso. Még innen is lenyűgöző látványt nyújtottak. Messze a hatalmas medence végén egy másik hegylánc tündökölt a hóban. Idelenn fújt a meleg tavaszi szél. Mélyen magamba szívtam a világot. Madarak csicseregtek, és a szél egy kerti tűz illatát hozta.
Elmaradt a falu mögöttem. Jobbra messze lenn L’Aquila, mögötte a hegyei. Balra a sziklás, erdős meredek hegyoldal. Hívogatott, hogy térjek le az aszfaltútról és essek neki. Föl, föl, föl.
Az utolsó kilométereken fenyvesben énekelgettem.

Még két kanyar és fenn voltam Monteluco csúcsán. 1000 méteres csúcsával eltörpült a környező hegyek között. De így is micsoda kilátást nyújtott! Karnyújtásnyira hozta a havas csúcsokat. Kedvem lett volna toronyiránt nekimenni a hegynek. Leültem a fűbe a fenyők alatt és nem tudtam betelni a látvánnyal. Közben a nap lement, s nyugati hegylánc fehér gerince fölött hosszan vöröslött az ég.

Visszafelé torony irányt legyalogoltam a nyitott hegyoldalon. Majd újabb 4 kilométer várt rám a városig. Immáron teljes sötétben. A hegyek egyre sötétebbek lettek, a város pedig egyre fényesebb.
A városba érve megnéztem a kivilágított óvárost. Olyasmi volt, mint Szentendre: szűk sikátorok fel és le. Csak sokkal több volt belőlük, és össze-vissza föl s lementek. Olyannyira, hogy eltévedtem és egy pillanatra kétségessé vált, hogy elérem-e a buszomat. Elértem. Felszálltam s már indultunk is. Vissza Rómába.

Elfáradtam. Az első kilométereken kicsit megijedtem, mert a lábam jelezte, hogy nem szereti ezt a hajtást. Mégis kibírta. Bár ma (hétfőn) a combom és a vádlim kivételével mindenem recsegett-ropogott. Nem vagyok edzésben, pedig a nyárra fel kell készülni. Igaz ugyan, hogy utoljára a római buszpályaudvaron kaptam be valamit, aztán csak hétfő reggel…

Lényeg a lényeg: nagyon-nagyon jól esett ez az első szinte igazi kirándulásom Olaszországban. S mindegy, hogy mit találok ki, inkább rá kell bízni az Úrra és akkor tényleg jó lesz. Annyi jókedvem van, hogy tudok mit szétosztani a kórházba.