Jó, négy lépés után megállok egy pillanatra. Egy. Kettő. Három. Négy. Na még egyszer: három lépés, és megállok egy kicsit. Már csak száz méter lehet. Egy. Kettő. Elég volt. Nem lehet. Muszáj menni.

Méterről méterre vonszoltam fel magam Regéc vára felé. Csak az esőházig kellett eljutnom. A falu szélétől nincs két kilométerre. De nagyon rég volt már a reggeli, és nagyon messze (úgy 30 kilométerre). Kifogytam minden energiámból. Úgy mint soha. Méterenként vonszoltam magam, s össze akartam esni. Krisztus még egy gerendát is vitt a hátán. Én semmit.

Kellett ez nekem. A lemaradók miatt van ez is. Eddig is lassan jöttek, de úgy határoztunk, hogy a várnál ebédelünk. Már több mint két órája volt az utolsó pihenő. Már akkor nagyon éhes voltam, de a csapat az csapat. Ketten vezettük a túrát és reméltük, hamar itt leszünk. Csak azért is lépek még egyet. És egyet. Jaj nekem. Éhes vagyok! Össze esem.

Most meg hiába vagyunk mi itt, húszan hiányoznak. Minden elágazást jól megjelöltünk, mindenre figyeltünk. Hol a csudába lehetnek? Bálint lefutott Regécre, mi megnéztük Mogyoróskát, valaki visszafele tett meg pár kilométert a jelzésen. De ha ezek akár csak 3 km/h-val is gyalogolnak, már hegyen völgyön túl vannak. A rossz irányba. Na még két lépés és pihenő. Nem bírom.

Én vagyok a főnök. Pedig sokan idősebbek nálam. Uff. Hiába, a 15 éves szervezet még nem tűr mindent. 30 kilométer napon, nagy kajás táskával, minden komolyabb tápanyagbevitel nélkül: kifújtam. És én vagyok a főnök. Ezt elrontottam. Olyan nincs, hogy nem megyek tovább. Pihenni szabad, de gyerünk előre. Nem. Egy. Kettő. Akkor, most pihenő.

Már látom az esőházat. Az ottaniak is megláttak engem. Gyorsan készítettek nekem egy kenyeret: madár látta karéj kenyéren hatalmas löncshús árválkodott. Száraz, már-már undorító étel. Benyomok egyet, kettőt, hármat és két korty vizet. Milyen jól esne jól meghúzni a flakont, de a készleteink most is végesek. A többiek is esznek. Nem találtuk meg őket, de mi most eszünk. Lassan az étel elérkezett a gyomromba. Még remegő lábakkal és kezekkel ücsörgök a gerendán, de már felfogom miről számol be Bálint:

Az eltévedt lemaradók lejutottak Regécre. Onnan látták a várat, de azt gondolták, hogy majd megkeressük őket, ők bizony nem jönnek fel maguktól. Na mondom: ****!!

Ezek után legyalogoltunk mi is Regécre. Ott sütkéreztek az árokparton, talán ettek is valamit. Én mérges voltam. Megállapítottuk, hogy ha gyalog mentünk volna haza, akkor az út nagy részét sötétbe kellet volna megtennünk. Végül a köz akarata győzött: felhívtuk Lottit, hogy mentsen meg minket. (Én inkább hazagyalogoltam volna a sötétben.) Sokáig vártunk a megmentő konvojra (Kőkapu mellől jöttek az egész Zemplént megkerülve.) Késő este lett mire hazaérkeztünk. De a kocsiból kiszállva kakaós csigával vártak minket.

Így történt 2000-ben a Szent László túrán a Zemplénben.

Életemben se előtte, se azóta nem álltam olyan közel ahhoz, hogy feladjam, hogy összeessek, hogy „éhen pusztuljak”. De lám-lám, túl lehet élni.