Az egész szombat egyetlen ünnep volt. Mosogathattunk egész nap.

A kis kápolnában kezdtük a napot a reggeli zsolozsmával. Alig fértünk be. Még jó, hogy vagy 20-an ugyan ekkor misén voltak, hogy a nagymise alatt készülhessenek az ebédre. A kóruson sem volt sok levegő. Álmosan nem próbálkoztunk a többszólamúsággal, az egyszerű gregoriánnal is meggyűlt a bajunk. Az imát ilyenkor mindig egy exalunno vezeti, valaki, akit nálunk szenteltek diakónussá sok-sok évvel ezelőtt.

A nyári ebédlőben reggeliztünk, mert a nagyebédlő már meg volt terítve a 200 fős ebédre. Ünnepi reggeli műanyag poharakból. Csak úgy futtában, mert kezdődött a munka. Kinek-kinek a helyén. A kapuban már készen állt a fogadóbizottság és a pult, ahol minden exalunninknak kijavítottuk az adatait, hogy tudjunk levelezni néha. A kápolnában újraélesztették a virágokat. A kórus a színház teremben próbált. Egy tisztes akkordot alig tudtunk megénekelni. Rendszerint ilyenkor szoktam kiborulni és utálni mindenkit, hiszen még egy akkorddal is szenvedünk. Az elvesztett 200 fénykép olyan letargiát bocsátott rám, hogy teljesen közönyösen viseltem a megpróbáltatásokat. Egész békésen elrepült velem az ünnep.

11:30-kor nagymise. Sok-sok pappal, pár püspökkel, meg egy bíborossal. Én énekeltem. Brúnó atya, a zenei vezető, megmondta a vicerektornak, hogy márpedig énekelni fogok. Fényképezzen más. Jól volt ez így, akart a fene fényképezni. Egy egész tehetséges elsős próbálkozott nagyban, míg én próbáltam a basszus szólamot megtartani.
Mise után természetesen nagy lakmározás következett. Ide csak az évfordulósokat hívták meg. Így is eljöttek vagy 200-an, ezért néhányan - akik nem voltunk beosztva semmilyen munkára az ebéd alatt - kiszorultunk a nyári ebédlőben. Jobb ez így, mert vidáman és gyorsan lehet enni a nagy emberek nélkül. Kellett még pár dolgos kéz a konyhán, így ott hagytam a gyanús halakat és a remek tészta után beálltam dolgozni. Ez már igazán mókás dolog. Közösen dolgozni órákon át. Egymás agyát húzva, viccelődve, beszélgetve. Az első órában az evőeszközök törölgetése és szétválogatása jutott rám. Egy átlag vacsora alatt, mire belejönnék a munkába már vége is. Itt nem így volt. Vagy 250 ember ebédelt aznap, ha nem több, s általában jó pár evőeszközzel. A törölgetni való kupac csak egyre nőtt. Nagyon mókás élmény, mikor minél gyorsabban dolgozol, annál több a munka. Jófej emberekkel lassan untam meg. Aztán csak meguntam, de addigra elfogytak.
Vége lett az ebédnek, de a mosogatás java még csak most jött. A tányérokat elmosta a nagy gép, jöttek a poharak. Sokféle pohár, mindegyikből több száz. Mindegyiket egyenként el kellett törölgetni és beletenni a dobozába. Egyik berakta, másik kiszedte, harmadik törölte, negyedik átrakta, ötödik elővette a dobozt, hatodik belerakta, a hetedik te magad légy. Összesen 2-3 órát elszórakoztunk a konyhában. Nem is tudom, mikor lett vége. (Közben mások a nagykápolnát rendezték vissza.) Jól elfáradtunk.

Este hétkor elimádkoztuk a második esti dicséretet is a kis kápolnában. Megint több szólamban, megint nehézségekkel. Szegény karmester kispapunknak le kellett tolnia a bandát, mert senki sem koncentrált már. Mindenki az ágyra vágyott. Még volt egy ünnepi vacsora, ahol már csak mi voltunk. A rektor megköszönte a munkát, volt nagy éljenzés. Majd bejelentette, hogy másnap reggel 7-kor, a szokott időben zajlik tovább az élet.