Akkor is ugyan ilyen éjjel volt. Már jól esően hűvös volt. A Holdat el-eltakarta egy-egy felhő. Csak akkor nem ismertük az utat.

Kismarosról indultunk útnak. Ketten voltunk és a sötét éjszaka. Kb. hat kilométeresre terveztük az éjszakai sétát a környéken. Azt mondta ismeri a vidéket. Vittünk egy térképet, egy kis lámpát és egy furulyát. Gyönyörű este volt. Föntről a dombtetőről messzire elláttunk. Ott volt alattunk Szokolya. Elővettem a népi furulyámat és fújtam, fújtam, egyre csak fújtam.

Ám pár száz méterrel odébb a sötét erdőben kiderült, hogy sötétben nem olyan könnyű megtalálni azt a bizonyos elágazást. Átvettem hát én az irányítást. Hiszen én aztán nem szoktam eltévedni. Eddig ugyan keveset néztem a térképet, de fél szememmel mindig rögzítettem magamba minden kanyart, hátha szükség lesz rá. Most megnéztem a térképet, a vidéket és elindultam. Választottam egy szinte mindenhonnan látható fix pontot, hogy ahhoz tudjam igazítani az irányokat. Mindent jól csináltam, mégsem jutottunk sehova.

Úgy egy óra múlva kiderült, hogy csupán egy hatalmas nyolcast írtunk le. No, nem keseredtünk el, hiszen végre pontosan tudtuk, hogy hol vagyunk. Mielőtt visszatértünk volna a kis házhoz még leültem a földre és újra furulyáztam Szokolya fényeinek.

Így jár aki a Holdat tekinti fix pontnak.

(2000 és 2003 között valamikor.)