Vasárnap volt az újmise, Koppenhágától úgy 20 km-re. Húsz kilóméter. Egy óra alatt letekerhető. Nehogy má’ nem kerékpárral mennyek. Dániel még az éjjel félálomban adott nekem egy térképet a környékről. Elmagyarázta mi merre, és hívjam ha gáz van.
A kerékpár nagy szabadságot adott. Nem kellett többet senkire sem várni. A magam ura voltam.

Korán indultam, hogy bármi történjék is, oda érjek időben. Alig jártak az utcákon. Egy-egy eltévedt autós vagy kerékpáros járta az utakat. A házak előtt mindenütt ott parkoltak a különféle kerékpárok a gazdáikra várva. Én tekertem és tekertem. Röpültem. Lendületesen raktam és raktam. Friss reggeli nem túl meleg, nem túl hideg levegő. Mélyeket lélegeztem. Szabadság, reggel, Dánia. Minden a helyén volt. Az ilyen reggeleket szeretem.
Ahogy a kilóméterek fogytak, lassan fáradtam is. Nem szoktam hozzá, hogy egyben tekerjek le ennyit. A hatalmas sugárút lassan emelkedett és szembe fújt a szél. (Nem kellett az sugárúton mennem, mert - mint mindenütt - itt is volt mind a két irányban kerékpár út.)
Tekertem és tekrtem. Majd eljutottam oda, ahol nem tudtam biztosan, merre kell tovább menni. Megálltam, elővettem a térképet. Ekkor állt meg mellettem a 3 perce megelőzött nő. Rögtön angolul kérdezte, hogy segíthet-e? Majd elmagyarázta merre kell mennünk. Igen, mennünk. Ő is a misére igyekezett. Angolul beszélgetve kerekeztünk még 10 percet a templomig. (Micsoda világ ez, hogy itt mindenki tud angolul. Csak én beszélek nehezen angolul az olasz miatt.)

Az újmise szép volt, mint ahogy álltalában az újmisék szépek szoktak lenni. Utána volt nagy eszem-iszom. Beszélgettem magyarul Dániel édesanyjával. (‘65-ben ment ki Svédországba, után pár évvel költözött át Dániába. Épp sokadik házasságában nem él már.)

A party után jött az olasz mit csináljunk probléma. Egyik ezt akarta, másik azt. Szerencsétlenkedtek. Én hálád adva a kerékpáromért eltekertem. Vígan röpültem vissza a belvárosba. Körüljártam ezt-azt, megnéztem ami szép és jó. Majd megkerestem a tengert. Addig-addig tekeregtem a kis utcácskákban, csatornák mentém, míg sikerült kiérnem valahova messze a partra egy szélerőmű alá. Egymás után sorban álltak ezek a hatalmas szélgépek. Csöndesen susogtak, de félelmetesen nagyok voltak. Alattuk letelepedtem a kövekre és néztem a jövő-menő hajókat. Messze a svéd partok felől nagy uszályok jöttek, arrébb a kis szigetnél nagyobb hajó futott ki. Erre-arra sok-sok kis vitorlás bóklászott. Én néztem a tengert. Tátott szájjal csodálkoztam. Nem a végtelen tenger látványa ragadott meg, hiszen innen látszódtak a svéd partok. Mindig szerettem a vizeket és rajta a hajókat. Órákig ültem ott. Fényképezgettem és ittam magamba a tájat. A nap hol elbújt kicsit, hol megint előjött. Ezzel változtatgatta a víz színét. Csak ültem és bámultam. Egy ilyen világot teremteni. Nagy ötlet kellett hozzá. Volt valaki akinek volt elég nagy ötlete ehhez. (És én csak egy kis töredékét látom.)
Csodálatos volt. A tenger szép. (Koppenhágában legalábbis.) Nagyon megszerettem. De a Balaton örökre az én Balatonom marad. A tenger csodálatos. Jó lehet rajta kihajózni egy vitorlással a semmibe. A Balatonba fürödni lehet, játszani, lubickolni. Olyasmi lehet a kapcsolatuk mint az oboának és a furulyának. Egyik a másik ellen nem játszható ki. Két külön világ a kettő.

Mikor már szürkült, hazamentem. A románokkal sütöttünk egy kis olcsó krumplit, tojást, virslit és lefeküdtem aludni. Dánia, tenger, vitorlások.