A nyáron Dániában jártam a magyar anyától született Daniele Noorgard dán kispap szentelésén. Sokat kerékpározgattam egymagamban Koppenhágában. Nagyon megtetszett az az északi vlág. Sok-sok kerékpár, zöld parkok, gyönyörű házikók. Tenger, hatalmas vitorlások és tengerjáró hajók, szélerőművek. Mindenütt rend, de nem egézségtelen precízség. Ezek a dánok tudnak valamit.

Július 13-án repültem ki Koppenhágába. Nyálkás, esős idő volt. A reptéren találkoztam az olasz különítménnyel is. Nagy volt a káosz. A hatalmas reptéren 3-4 repülőről vártunk utasokat. Jöttek olaszok, horvátok, románok, magyarok. Dániel magyarázta a zóna rendszert, amit a tömegközlekedéshez mindenképp tudnunk kellett. Káosz.
Valahogy csak elindultunk a vonat felé, ami bevitt minket a központba. Már látszott, hogy nem egy szegény ország Dánia. Fa parketta a reptéren. Lehet “vonaljegyeket” venni bankkártyával. A vonaton újságok. Ha van fülhallgatód, a vonaton több csatorna közül is válogathatsz. Tisztaság és rend. De nem éreztem túlzott precízséget. Az ablkaból látszott, hogy nem minden túl modernizált, nem minden tökéletes. Olyan egézségesen nézett ki a világuk már első látásra is. Az ablakon kibámulva próbáltam magamba inni azt a világot. A látvány mögött felfedezni aaz országot, a mentalitást, a kultúrát.
A központban valahol felmentünk a felszínre. Hopsz, egy kerékpár tároló. De nem akármekkora. Több szintes, nem tudom hány száz kerékpárra trevezve. Tömve volt. Körülötte is mindenütt kerékpárok. Kis kerékpár, nagy, sárga, szögletes, lukas, akármilyen. Hmm. Kerékpáros Mekka. A buszról láttuk, hogy minden rendes utcának mindkét oldalán széles kerékpár sáv van. Eldöntöttem, nem mehetek haza anélkül, hogy kerékpárra ültem volna.

Péntek este volt. Nem volt semmi dolgunk. Egy kis csoport elment ebédelni. Se pénzem, se kedvem nem volt hozzá. (Hoztam otthonról zacskós kajákat és konzerveket, azon éltem.) Megvártam míg elment mindenki a dolgára, bekészítettem a fényképezőgépemet, és elindultam. Merre? Amerre a tengert sejtettem. Csak úgy el. Minden ház előtt kerékpár. Minden utca széles, levegős volt, hiszen a járdák mellett kerékpár út is volt mindenütt. Egy 20 perc alatt megláttam egy vitorlás kikötőt. Az út túloldalán pedig hajószerelő dokkot, ahol ott állt két hatalmas hajó. Sosem láttam ekkorát. Sok-sok emelet. Sok-sok mentő jacht. Nagy volt. Próbáltam a közelébe férkőzni, így elindultam egy kis utcácskába a tenger felé. Koppenhága kikőtőinek északi részén voltam, nem a központban. Valahol a dokkok közt kitaláltam olyan helyre is, ahol megláthattam a tengert. A hatalmas kékséget. Sötét, hideg kékségével megfogott a tenger. Valahol a távolban (a teleobjektívemmel már láttam) egy három árbócos vitorlás forgolódott. Egy hatalmas, 3 árbócos vitorlás. Sosem vitorláztam még. Mindig vonzódtam a vitorlásokhoz. (Nem a XV-XVI. századiakra, inkább a XVII. századi karcsú teaklipperekhez.)

Nem sokáig ácsoroghattam. Vissza kellett menni. Kezdődött a misénk.