Párterápiás nászút, ismét

30 napos, csendes, személyesen kísért, ignáci lelkigyakorlat. Egy egész hónap némaságban? (A napi lelkivezetői beszélgetéseken és a miseválaszokon kívül.) Napi négy-öt imaóra? (A hozzátartozó előkészülettel, előkészületi imával, aztán levezetéssel, napló írással, reflexióval.) Egy ötszáz éve kidolgozott részletes terv szerint? (Minden nap minden imaórájáról ír Ignác, sőt még az ablakok besötétítéséről is.) Vajon Istent bele lehet tömködni egy ilyen keretrendszerbe? Nem inkább a hétköznapokban kéne őt megtalálni, hogy igazán mindent Isten nagyobb dicsőségére éljek?!

Valóban szoktam imádkozni, sőt tényleg szeretném minél inkább a hétköznapi dolgokban is felfedezni Isten jelenlétét. Nincs szükségem lelkigyakorlatra ahhoz, hogy találkozzam az Úrral. Elsődleges életterületem pedig — még jezsuitaként is — ez a csodálatos világ: sok-sok sebével, és Isten arcával mindenütt. Pont mint a családban: nap mint nap találkozunk, megbeszéljük a legfontosabb dolgokat, együtt szolgálunk. Fél mozdulatokból is értjük egymást, és szavak nélkül is tudjuk egymást támogatni. Amikor a munkahely és az otthon közötti távolság fizikailag el is választ, még akkor is tud együtt dobbanni a szívünk.

Mégis milyen fontos időnként kettesben elmenni, el messze! Nem azért, mert máskor nem beszélünk. Nem azért, mert ki kell végre beszélni a felhalmozódó feszültségeket. Hanem azért, mert együtt lenni jó. Csak úgy. Hiszen az együttért élünk. A többi ebből a szeretetből születik. Ismerjük már egymást, mint az Istennek adott pénzt, de sok-sok év házasélet után is jó újra egyféle nászútra menni minden feladat, szolgálat, munka nélkül.

Viszont annyira megszoktuk a közös munkát, az állandó másokért élést, hogy nehéz lehet mit kezdeni egymással, amikor tényleg nincs semmi más, csak a másik és önmagunk. Könnyen kezdünk hosszú monológokba, felgyülemlett sérelmek felhánytorgatásába. Aztán kifulladva — hiszen igen-igen fárasztó nem létező rácsokat rázni — következik pár nap alvás. No de utána? Utána mit kezdünk egymással?

Loyolai Szent Ignác a saját tapasztalatai alapján felépített egy itinert, egy nászutas kalauzt: kínál témákat, tanít beszélgetési módokat, segít hogy a szavak mellett más érzékszerveink is bevonódjanak a kapcsolatba. Mindent egész részletesen kitalált, pontokba szedett, egyetlen nagy ív mentén. De nem úgy kell végigjutni rajta, mint mondjuk egy szabaduló szobán (bár az is építheti a kapcsolatot, a maga kockázatával). Hanem egy kísérő kezébe adja a művét: itt egy térkép, itt egy eszközkészlet, segíts vele aszerint, ahogy a Lélek fúj. Mert ezen a nászúton még a programról sem kell nekünk gondoskodni. Van egy kísérő, aki meghúzódik a kereszt mögött, onnan ámulja a találkozás csodáját, és — a nagy könyv tanácsai mentén — segít minket, hogy igazán egymásba gabalyodjunk.

Ez következik számomra most. 2010-ben a noviciátusban egyszer már megadatott ilyen harminckét nap. Azóta nagyon sokat voltunk együtt. Jobban ismerjük már egymást, nünükéinket is, szeretetünket is. Így a kísérőnek még könnyebb, és Ignác programfüzetének részleteihez még kevésbé kell ragaszkodnia. De ott van, ott marad, és ámulva bámulva segít, hogy egymásba gabalyodottságunk egészen egyesüléssé alakuljon tovább.