Kalookan: az Egyház jövője
#Fülöp-szigetek #hivatás #egyház #szegénységRájöttünk, hogy sok szegény katolikus nem érezte igazán, hogy az egyházhoz tartozik. Lehet, hogy volt otthonukban egy kis Jézus-szobor – amit a Fülöp-szigeteken Santo Niño-nak hívunk –, egy Szűz Mária-kép vagy egy rózsafüzér. Katolikusnak tartották magukat. De voltak, akik úgy gondolták, hogy a plébánia a gazdagoké, azoké, akiknek megfelelő ruhájuk, végzettségük vagy társadalmi rangjuk van.
A többiek a reggelit készítették elő, míg mi mögöttük a tabernákulumot nyitogattuk. Magunkhoz vettük, gyertyát gyújtottunk, és útnak indultunk. Az oltáriszentség két rendkívüli kiszolgáltatóját ezen a vasárnapon egy pap is kísérte. Már egy éve szolgálnak, éppen készülnek szolgálatunk egyházmegyei nagy közösségi megerősítésére. Mint minden vasárnap, most is felöltötték a hivatali ruhájukat — szép fehér rövidújjú ing hátulján hatalmas színes Máriával —, előkeresték egyre kopottabb imakönyvüket, és egy égő gyertyával elindultunk, hogy elvigyük az Urat a betegekhez. Az alig harminc plébániával rendelkező egyházmegyében több mint százan indulnak útra így az Úrral minden vasárnap. — Sumainyo ang Panginoon.
Egyre szűkebb utcákon jártunk, egyre sötétebb sikátorokba jutottunk. A szembe jövőnek meg-megkellett állnia, hogy elférjünk egymás mellett. Ebbe az útvesztőbe a Nap sem jut el szinte soha. A fejemet is meg kellett hajtanom, hogy a vizes ponyvákba ne akadjak el. Lábunk alatt a friss eső okozta tíz centis szennyes áradás már épp visszahúzódott, de maradt így is épp elég mocsok és szag. Én már rég elvesztettem a térérzékelésem. Csak követtem a kis fényünket, és a két áldoztató szinte világító ruháját. Fel-felhangzott a „Jó reggelt, po!”, és a „Helló, atya!”. Szívélyesen válaszolva lendületesen mentünk tovább. Még csak egy hete érkeztem a negyedbe, de már meg-megismernek a félelmetesnek, sőt veszélyesnek kikiáltott sikátorokban is. — At sumaiyo rin.
A sikátor és az otthon között nem sok különbség volt. Fény itt sem volt, ott sem volt. Csöpögő csapadék itt is volt, ott is volt. Fura átlós lépcsőn fellépve és mégis mélyen meghajolva sikerült csak belépni. Cipőmet lerugtam, majd leguggoltam a földön fekvő idős beteg nénihez: „Jó reggelt, po! Elhoztuk az Urat önhöz.” Az imákat az áldoztatók vezették — már csak a nyelvismerete miatt is —, de a Miatyánkot már én is tudtam olvasni tagalogul. Ha kellően lassan mondtuk. Volt aki megkönnyezte, amikor otthonába az Úrral együtt idegen pap is érkezett, aki anyanyelvén szólalt meg. — Ito ang Kordero ng Diyos.
Látogatásaink után visszaérve a missziós állomásra alig fértünk oda a tabernákulumhoz, mert még mindenki ott sertepertélt: hat ministráns fiú, nyolc fős kórus, felolvasók, hangosító, vetítés kezelő, hitoktatók, mi az áldoztatók, és még néhány anyuka és nagymama. Az ici-pici kápolna középre húzott asztal körül nem is fértünk el mind. Ezért sem itt volt a mise, hanem a három házzal arrébb lévő fedett multifunkcionális kosárpályán. Még szőnyeget is vittek ki, no meg vagy száz széket. De ilyenkor, már rég minden a helyén volt: bezsúfolva a kápolnába. 32 négyzetméter földszinten egy kápolna, valamint két asztal, rengeteg felstócolt szék, külön gyerekszékek tömegével. Szobrok minden eseményhez, vázák, gyertyák és díszek. Hangfalak és hangosítás, ventillátorok, és hát gázfőző, üst, vízforraló, és ami kell egy reggelihez. Mert ha ülőhely az asztal körül nem is jutott mindenkinek, champorado és kávé volt elég ma is. — Papuri sa Diyos sa kaitaasan
Az egyházmegye vásárolta meg ezt az ici-pici lakást, hogy itt állandó misézőhely lehessen. Húsz perc sétára van a legközelebbi templom, ami 2004-ben kapta meg a székesegyház rangot. Elég nagy az: a hétköznapi déli misére összegyűlő ötven-hatvan ember könnyen elveszik benn, és igen szépen karbantartott. De mégis, valahogy messze van az itteniektől. Nem is csupán távolságban, hanem lélekben, vagy inkább valóságban. Az egyes negyedek önálló külön kis világok az utolsó centiig beépített sűrű kis házaikkal. Szűk utcáikban saját tűzoltó triciklijeik járnak. Az élet központja a multifunkcionális sportpálya a házak között, a kapitányságon. A kosz és szemét mellett ahol csak lehet növényeket nevelnek cserepekben. És a wifi automata és a mosoda között a sarkon mindig ott egy fekete Jézus szobor, vagy kis Mária oltár. Mindig felvirágozva. A mindent összeragacsozó szegénység és szemét ellenére is. Ebben a környezetben idegen a XVIII. században épült fényes templom. És az itt élők könnyen érzik azt, hogy kinézik őket a nagy templomból. Pedig a helyi püspök, Ambó bíboros, esténként rózsafüzért imádkozva sétálja be Máriával a szűk utcákat. Meg is gyanúsította őt nyilvánosan a polgármester, hogy biztosan összejátszik az alvilággal. Nem hitte el, hogy a felvilággal van ő különleges kapcsolatban. — Itaas sa diyos ang inyong puso at diwa.
Az alig 45 km² területű egyházmegye — ahol a mintegy 1,3 millió lakosból 1,2 millió katolikus — húsz kis missziós állomást nyitott, benn a negyedek legmélyén, ott ahol az emberek élnek. Plébánia ranggal nem bíró állandó misézőhelyek ezek, amiket meghívott papokra, szerzetesekre, közösségekre bízott a püspök. A jezsuita Willy Samson atya is Kalookanba költözött, és ő vezette hosszú éveken át a közösségek építését. Igen apró, szegényes kápolnák ezek. A nagyobbak emeletén azért van mosdó, de olyan is akad, ami igazából csak néhány kerti pavilon összedrótozva. Mégis a kápolnákat felszerelték mindennel, ami kellhet, még tévék is vannak a kivetítéshez, hogy mindenki be tudjon kapcsolódni az ünneplésbe. Hála Willy atyának, aki a jezsuita kapcsolati hálót jól használva meghívott rengeteg adományozót a misszióra. De ezeknél mind sokkal fontosabb, hogy ott élt a helyiek között, eggyé lett velük, meghallgatta és megismerte őket. És erre a jelenlétre építve kezdett növekedni valamennyi missziós állomás körül a fiatalok kórusa és a ministránsok közössége. A nyomornegyednek titulált Letrében, ahol nagyobb esők elöntik egy-két órára az utcáknak nem nevezhető hepe-hupás sarat, minden vasárnap navikulista és turifer is szolgál a szentmisén. Saját Facebook oldala van a ministránsoknak, de követhetőek az egyházmegyei áldoztatók, és mindenütt ott vannak a szent asszonyok közössége is. A lélek mellett pedig a testre is figyelnek: beosztás szerint ebédet főznek a rászorulóknak, és csak az egyetlen hét alatt, amíg ott voltunk, 7-800 adag ebédet készítettünk el és osztottunk ki — egy-egy tagalog ima után —, szinte mindig más gyerekeknek. Mindenki tudja, hogy munkát lenne igazán jó osztani, de amíg az nincs, hát ennivalóra is szükség van. Közben a szolgálat is közösséget teremt. Átéltük mi is, mikor „segítettünk” champorádót főzni az asszonyokkal: azaz fagyit nyalogatva énekeltünk karaoke felszereléssel tagalog karácsonyi énekeket, míg vártuk, hogy megfőjön a rizs. — Tanggapin ninyong lahat iyo at kanin
Willy atya már átadta itt a szolgálatot. A felkérés se az örökkévalóságnak szólt, és máshol még nagyobb szükség lett rá, így a Jézus Társasága új missziót bízott rá. De mi, terciás jezsuita atyák, tíz napra a közösség tagjai lehettünk. Tíz különböző lakásban szállásoltak el minket. Volt lakás, ahol már így is nyolcan laktak együtt egyetlen családként, három generációban, bár vérszerint legalább négy különböző helyről. Mégis teljes és igazi családok mind, akik családtagnak fogadtak minket. Az anyagi helyzetük különböző: van akik szegények, és vannak akik nagyon nagyon szegények. Engem is befogadtak. A pici lakásnak megkaptam az egyetlen valódi szobáját, aminek van ajtaja. Ketten a galérián alszanak, ketten a nappaliban, miután összecsukták az egyetlen asztalt. A WC-t vödörből lehet leönteni, melegvíz nincs, de ilyen melegben nem is kell. Hajnalban kelnek, mert a korombeli anyukának két és fél óra a munkahelyére az út, ahol olyan lakást újítanak fel, amit havonta másfél millió forintért adnak ki. A kislányt — aki jogilag nem is a családhoz tartozik, de hát meghalt pár éve az anyukája — apuka viszi iskolába biciklivel. A nagylány meg főiskolára jár, és apró sütiket is árul, hogy legyen zsebpénze új gitárra. Mert ő is zenél: a Jézus Szíve Missziós Állomás kórusának oszlopos tagja. Büszkén is viseli a kórus névre szóló egyenpólóját, meg az ételosztós Busog pusog (Jól lakott szív) pólót is. Mert még ez az, ami összeköti valamennyi szállásadónkat: mindannyian a helyi közösség építőkövei, amiből az Egyház épül. Mindannyian részesültek képzésben is, sőt kifejezetten jezsuita lelkiségi képzésben. Mert a szegénység (sőt kívülről nézve a nyomor) nem lehet akadály: adományozók és jezsuita intézmények összefogásával sok helyre eljutottak. Szent Ignáci lelkigyakorlaton vettek részt az 1500 méteren fekvő Baguio csodálatos jezsuita lelkigyakorlatos házában. Máskor a puccos Ateneo jezsuita egyetemen élő jezsuitákat látogatták meg Szent Ignác napján. Az egyházmegyei áldoztatók közössége is rendszeresen jár zarándoklatokra és szórakozni is, ahogy az nyomonkövethető nem hivatalos Facebook oldalon is. Így lett a kívülről érkező misszióból élő közösség, Istenben és Istenből másokért élő közösség: Egyház. — Si Kristo’y namatay! Si Kristo’y nabuhay! Si Kristo’y babalik sa wakas ng panahon!
Koreai nővér kísért minket át Tupdába. Már hosszú évek óta szolgálja és építi a közösséget. De még így is elbizonytalanodott a sikátorokban. A megkérdezett fickó egy gyerek kezébe nyomott néhány pesót, és ő már vezetett is minket tovább lehetetlen ösvényeken. Európai ember talán soha nem járt még erre. De hát nem is ez a mérce. A sötét sikátorokból végül pici utcák lettek, majd a fő utca, ahol még egy jeepney is elfér. Bár egyszerre csak egy irányba. Itt találkoztunk a készülődő ministránsokkal, akik kézben hozták valahonnan a misefelszerelést, és sokszor varrott, sokat foltozott patyolat tiszta ministráns ruháikat. Letértünk, és az egy enyhén lejtős zsákutca végén — ami az itteni körülmények között egészen térnek nézett ki — már ott várt minket a feldíszített oltár. Utca-misét jöttünk ünnepelni. Mert még a missziós állomásoknál is közelebb lehet menni az emberekhez. Összegyűlt vagy ötven ember mindenféle korosztályból. Mint mindenütt, itt is flottul megszerveztek és kiosztottak minden szolgálatot. Nem csak ministránsok és olvasók voltak beosztás szerint, de még bemutatkozással és instrukciókkal is készültek. Egyedül az angol nyelvű misekönyvet nem találtuk meg a mise végéig, így az átváltoztatás szavait mobilról mondtam. De az állandó részeket ha ügyetlenül, de lelkesen tagalog nyelven imádkoztam. Életemben először. Sumainyo ang Panginoon, és zengett a felszabadult válasz: At sumaiyo rin. És valóban lelkemmel és testemmel ott volt az Úr. Az albám leért a koszos földig. A bluetoothos mikrofon folyton megakadt, a Miatyánk dallamát nehezen találtuk meg. De amikor az evangélium után leültem, míg rendtársam prédikált, egészen utolért, hogy nekünk most itt egyetlen közös szívünk van. Egymással. Istennel. A közösséggel. Ezért jöttem. Ezért élek. Ezért dadogom: Salamat sa Diyos!
Az Egyház nem várhat mindig arra, hogy az emberek jöjjenek hozzá. Néha oda kell mennie, ahol az emberek élnek, ahol küzdenek, ahol gyászolnak, ahol remélnek – és felfedezni, hogy Krisztus már ott vár ránk.
