Az élet nehézségeiben: kísérés és támogatás – Pablo Virgilio David bíboros beszéde
#idézet #Kalookan #Fülöp-szigetek #egyház #család #szegénységTíz napot töltöttem Kalookan egyházmegye egy családjánál és beszélgettem is Ambó bíborossal, vagyis Pablo Virgilio Siongco David bíborossal, Kalookan püspökével. Pont erről amit mesél.
A Kalookan-i egyházmegyében működő helyi egyházunkban megtanultuk, hogy ami első ránézésre felelőtlen vagy diszfunkcionális családnak tűnik, egészen más képet mutathat, ha belépünk az otthonukba, és meghallgatjuk a történetüket. Az egyik missziós állomásunk lelkésze egyszer észrevette, hogy gyerekek egész nap az utcán tartózkodnak, nem egyszer akár este 11-ig is. Első reakciója természetesen az irritáció volt. Hol vannak a szülők? Miért nem hívják haza a gyerekeiket legalább enni? De ahogy megismerte a családokat, kezdte megérteni őket. Az egyik apa jeepney-sofőr volt, aki reggeltől estig dolgozott, mert a napi keresete alig volt elég az aznapi megélhetésre. Ha nem vezetett, a család nem evett. A kimerültség, a csüggedtség, néha a függőség is szerepet játszott a helyzetben. A pap felismerte, hogy mielőtt ítélkezne a szülők felett, először meg kell értenie, milyen terhet cipelnek. Ez fontos lelkipásztori tanulsággá vált számunkra.
Egyházmegyénk a Metro Manila három sűrűn lakott városát fedi le. Sok szegény család vidékről érkezett bevándorló. A szülők korán indulnak munkába. A gyerekeket a nagyszülőknél vagy az idősebb testvéreknél hagyják. A házak akár csak néhány hüvelykre is állhatnak egymástól, mégis a szomszédok idegenek maradhatnak egymás számára. A szegénység elszigetelheti az embereket, még akkor is, ha kénytelenek nagyon szorosan együtt élni. Aztán jött az illegális kábítószerek elleni erőszakos kampány. A gyilkosságok nagy része éppen egyházmegyénk legszegényebb közösségeiben történt. Kísértük azokat a családokat, akik hirtelen elvesztették apáikat, fiaikat, férjeiket és testvéreiket. Találkoztunk özvegyekkel, árvákkal és nagyszülőkkel, akik váratlanul újra szülőkké váltak. Néhány család még attól is félt, hogy nyilvánosan gyászoljon, mert már pusztán az a tény, hogy kapcsolatba hozhatók egy feltételezett kábítószer-fogyasztóval, gyanúba keverheti őket. Emlékszem egy családra, amelynek helyzetét egyszerűen csak „szabálytalan”-nak lehetett volna nevezni. A szülők elváltak. Az apa gondoskodott a négy gyermekükről. A legidősebb 12, a legfiatalabb három éves volt. Aztán megölték. Hirtelen a rokonoknak kellett átvenniük a felelősséget a gyermekekért. Szóval melyik kategóriába kéne sorolnunk egy ilyen családot? Kezdtük felismerni, hogy sok család törékenysége nem csupán személyes döntések eredménye. A családi életet a szegénység, a migráció, az erőszak, a függőség, a bebörtönzés, az igazságtalanság és a bizonytalan munkaviszony is megsebezheti.
Ezek a valós körülmények súlyosan korlátozhatják az emberek szabadságát és azt a képességüket is, hogy akár csak megközelítsék a keresztény életideált. Nos, éppen ezért olyan fontos számunkra az Amoris Laetitia. Nem arra kér minket, hogy adjuk fel az ideált. Inkább arra kér, hogy kísérjük el a valódi embereket az ideál és a valós helyzet közötti, gyakran fájdalmas távolságban. Nyelvet adott ahhoz, amit lelkipásztori munkánk során már megtanultunk: hogy a kategorizálás helyett inkább a konkrét helyzeteket különböztessük meg, hogy kísérjük a fokozatos növekedést, és hogy bízzunk abban, hogy a kegyelem már így is képes működni a gyengeség és a hiányosságok által jellemzett életekben és kapcsolatokban is. A kábítószer-háború évei alatt az első reakciónk valójában nem egy program volt. Hanem a jelenlét. Misszionáriusaink meglátogatták a gyászoló családokat. Ítélkezés nélkül hallgatták meg őket. Imádkoztak velük. Biztosították őket arról, hogy nem feledkeztek meg róluk. Aztán valami csodálatos dolog kezdett történni. Egy özvegy találkozott egy másik özveggyel. Azok a szülők, akik eltemették gyermekeiket, találkoztak más szülőkkel, akik megértették gyászukat. A közös szenvedés kapcsolatokat teremtett. A kapcsolatok kölcsönös támogatást hoztak létre, és a kölcsönös támogatás fokozatosan közösséggé vált.
Ez a tapasztalat segített kialakítani missziós állomásainkat. Ezek olyan kis egyházi közösségek, amelyeket pontosan azokban a városrészekben hoztunk létre, ahová hagyományos plébániai struktúráink alig jutottak el. Papok, szerzetesek és laikus misszionáriusok kezdték el járni az utcákat és kezdtek meghallgatni. Végül maguk a szegények – az özvegyek, a fiatalok, a gyógyulóban lévő függők – és a hétköznapi családok lettek mások lelkipásztori vezetői és társaik. Amikor elkezdtük létrehozni ezeket a missziós állomásokat a városi szegény közösségekben, egy nagyon egyszerű utasítást adtam a misszionáriusainknak: hallgassatok, folytassatok párbeszédet, legyetek jelen. Mielőtt programokat szerveztek volna, végigjárták a sikátorokat. Meglátogatták az otthonokat. Megtanulták az emberek nevét, és meghallgatták a történeteiket. A jelenlét lett a misszió kiindulópontja.
Rájöttünk, hogy sok szegény katolikus nem érezte igazán, hogy az egyházhoz tartozik. Lehet, hogy volt otthonukban egy kis Jézus-szobor – amit a Fülöp-szigeteken Santo Niño-nak hívunk –, egy Szűz Mária-kép vagy egy rózsafüzér. Katolikusnak tartották magukat. De voltak, akik úgy gondolták, hogy a plébánia a gazdagoké, azoké, akiknek megfelelő ruhájuk, végzettségük vagy társadalmi rangjuk van. Fizikailag közel voltak a templomhoz, de lelkileg és társadalmilag távol, elszigetelve az egyháztól. Így ahelyett, hogy azt kérdeztük volna, miért nem jönnek el a templomba, azt kezdtük el kérdezni: vajon a gyülekezet elmegy-e hozzájuk? Ez a kérdés megváltoztatott minket. Ma azt mondanám, hogy a missziós állomások jobban megváltoztatták a egyházmegyénket, mint amennyire a mi egyházmegyénk megváltoztatta őket. Megtanítottak arra, hogy először meghallgatni kell, mielőtt beszélnénk, és arra, hogy felismerjük Krisztust, aki már jelen van a szegények között. Megtanítottak arra, hogy az evangelizáció egyszerűen az, hogy embereket vezetünk Istenhez, mintha Isten hiányozna az életükből. Gyakran tapasztaljuk, hogy Isten már előttünk odaérkezett. És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultunk a bonyolult helyzetben lévő családok kíséréséről.
Egy törékeny családnak több kell, mint lelkipásztori tanács. Szüksége van egy közösségre, amely segít hordozni azt, amit már egyedül nem tud elviselni. Számunkra ezért egy kérdés vált fontossá: vajon a családok felfedezik-e, hogy már nem kell egyedül szembenézniük az élet nehézségeivel? Vajon a magányosak találnak-e társakat? A félénkek rátalálnak-e a bátorságra? Mert van egy közösség, amely mellettük áll. A kísérés tehát nem csupán az, amit egy pap vagy lelkipásztor tesz a családért. Hanem az, amivé a keresztény közösség fokozatosan megtanul válni az adott család körül. Talán a Máté evangéliumában szereplő Szent Család segít nekünk ezt megérteni. A politikai erőszak arra kényszeríti Józsefet, hogy a gyermeket és anyját magával vigye, és Egyiptomba meneküljön. Ez Máté evangéliumának 2. fejezetében, a 13–15. versekben olvasható. Családjuk a vándorlás révén túléli a megpróbáltatásokat. Más családok nem ilyen szerencsések. Heródes katonái lemészárolják a betlehemi gyermekeket, és Máté hallja, ahogy Ráhel sír gyermekeiért, mert már nincsenek többé. Ez a 16–18. versekben olvasható. A család evangéliuma tehát nem egy elvont ideál, amelyet nem érint az emberi törékenység. Hanem Emmánuel, velünk az Isten, belép pontosan ebbe a világba. És valami még szebb is történik.
Azok, akiket eddig kísértek, maguk is elkezdenek másokat kísérni. Az özvegyek kísérik az özvegyeket. A gyógyuló függők támogatják a többi gyógyuló függőt. Azok a családok, akik egykor segítséget kaptak, most másoknak kezdenek segíteni. Azok az emberek, akik egykor azt hitték, hogy nem tartoznak sehova, felfedezik magukban a vezetés és a szolgálat adományait. Nem csupán a lelkipásztori gondoskodás címzettjei maradnak. A misszió alanyai lesznek. De talán ez az egyik módja annak, hogy megértsük az Amoris Laetitia felhívását: ne csupán azt kérdezzük, mennyire közel állnak a családok az ideálhoz, hanem azt is, hogy az Egyház mennyire hajlandó közel kerülni a családokhoz a valós küzdelmeikben. Az Egyház nem várhat mindig arra, hogy az emberek jöjjenek hozzá. Néha oda kell mennie, ahol az emberek élnek, ahol küzdenek, ahol gyászolnak, ahol remélnek – és felfedezni, hogy Krisztus már ott vár ránk.