A Szemlélek Alapozó sorozatában beszéltem a házasság felbonthatatlanságáról és, hogy áldozhatnak-e a halálos bűnben élők.Itt a videó, és a gépi átirata.

Nem lehet két házasságban élni – a Szemlélek Alapozó sorozatában

Egy szentségi házasságban, amikor két megkeresztelt ember egészen egymásnak adja az életét, akkor ott szentség van, tehát az Isten láthatóan jelen van. Kevés nehezebb dolgot tudok elképzelni papként, mint hogy valakit, aki szeretne áldozni, ne áldoztassak meg, vagy hogy valaki szeretne gyónni, és valamiért ne oldozzak fel. És hát mégis van a hétköznapi életben használt és többé-kevésbé igaz mondás, hogy a katolikus egyház az újraházasodottakat nem áldoztatja meg, nem áldozhatnak.

Hogy is van ez? Miért igaz? És mi az, ami ebből igazából nem igaz? Arra szeretném kérni minden kedves katolikus testvéremet, hogy áldozzanak, amikor csak lehet. Nem baj, hogy bűnösek vagyunk, igen, hogy nem vagyunk méltók – nem vagyunk, egyikünk sem az. Pont ezért van, pont ezért adja magát az Isten, hogy találkozzunk.

Egy kivétel van: hogyha tényleg valami súlyos, régi szóhasználattal halálos bűnt követtünk el, vagyis tudva, akarva, súlyos dologban tettünk valamit az Isten ellen, és ezt még nem gyóntuk meg. Ha ez az egy helyzet áll fönn, akkor érdemes valamit csinálni: elmenni gyónni, és letenni ezeket. Egy olyan képpel mesélnék erről – tökéletlen kép, de talán valamit kifejez –, hogy meghívott téged egy barátod, ráadásul elég nagy ember, és bölcs, és hatalmas, és irgalmas, egy ünnepre, igazából minden héten, sőt minden nap.

És persze, hogy elmegyünk. Akkor is, ha tudjuk, hogy egyébként múltkor egy-két telefonhívására nem válaszoltunk, egy-két e-mailt nem vettünk komolyan tőle, egy-két kérést nem teljesítettünk, de ettől még barátok vagyunk, ettől még elmegyünk, ettől még ünneplünk. És hát igen, az az abszurd helyzet, hogyha van, hogy beleállítottam a kis baltát a lábába, hogy direkt betörtem hozzá, és csak azért összetörtem a porcelántányérját, hogy neki rossz legyen, akkor érthető, hogy az ünneplése előtt el kell menni, össze kell találkozni, valahogy ki kell beszélni, hogy mi történt.

Vagyis el kell menni gyónni. Hogy jön ez ide? Abban hiszünk, hogy a házasságban, egy szentségi házasságban, amikor két megkeresztelt ember egészen egymásnak adja az életét, akkor ott szentség van, tehát az Isten láthatóan jelen van. Sőt, a teológusok úgy is írják, hogy az a szeretet, ami ott a házasságban megjelenik, az a szeretet, ami Jézus Krisztus és az egyház között van.

És hogy akkor ez egy végtelen szeretet: ez egy vég nélküli, ez egy visszavonhatatlan, ez egy örökké irgalmas, ez egy mindent eltűrő, mindent elviselő szeretet. És ezért egy elhált szentségi házasság teljes mértékben felbonthatatlan. Nincs kivétel, nincs B-változat.

Viszont látjuk, hogy emberekből vagyunk, és látunk megannyi házasságot tönkremenni. Van, ahol még küzdenek is, és próbálják föléleszteni, és van, ahol én is csak azt tudom mondani, hogy fuss: családon belüli erőszak, nincs más megoldás, menj, hagyd ott. Ilyenkor egyébként, hogyha szétköltöznek – sajnos vannak ilyenek –, az önmagában nem indok még arra, hogy az áldozást megtagadjuk valakitől, hiszen az a házasság él, csak nem élnek együtt, a kánonjog is ismeri ezt a helyzetet, és ha letesszük azokat a bűnöket, amik erre vezettek, akkor élhetünk szentségi életet gond nélkül.

Csak mi van akkor, hogyha a hétköznapi értelemben vett első házasság tönkremegy, és az egyik fél talál egy új társat, és ott valamit megél, ami tényleg szeretet, tényleg igazi, megpróbáltatásokon keresztül is végigviszik, eltelik 20-30 év, gyerekek felnőnek, és minden, és tényleg látszik, hogy abban az igazi szeretet van – akkor mi van? Hiszen, ahogy mondtuk, ott a házasságban az az első, az az igazi, azt az Isten nem vonja vissza, az teljesen ott van. Akkor ez hogy fér meg egymás mellett? Mert közben meg ez a második nem házasság, és ilyen értelemben egyszerűen leírva egyértelműen házasságtörés. Akkor ott van az Isten, ott van a szeretet, és erre a hétköznapi értelemben egyszerű azt válaszolni, hogy formailag ez egy súlyos bűn: házasságtörés, tehát nem lehet áldozni. De ha figyeltünk, ott volt, hogy csak akkor ne áldozzunk, ha súlyos bűnben, vagyis tudva, akarva, súlyos dologban vagyunk.

Olyan szép olvasni Ferenc pápa Amoris Laetitia című dokumentumának a nyolcadik fejezetét, ahol kitér arra, hogy hogy lehet az, hogy megtört életekben, házasságokban egyszerre igaz, hogy az eredeti házasság örök, végtelen, és ott van, és mégis lehetséges, hogy nem élnek éppen súlyos bűnben – hiszen a „tudva” maga is más: tudni, hogy ez törvény, más, mint tudni és érteni is, hogy ez törvény. És tényleg „akarva” – ennyi év után egy ilyen közösen felépített életből csak úgy ki lehet szállni? Hát nem. Annyi megkötöttség, annyi nehezítés van, ami a katekizmus szerint is egyértelműen csökkenti a személyes felelősséget.

Nem feltétlenül törli el teljesen, de csökkenti. És hogyha már lehetséges, hogy ott nem biztos, hogy ténylegesen súlyos bűn van, csak egy megtört élet, amiből aztán fakad valami gyönyörű, akkor – ahogy Ferenc pápa mondja – lehetséges, hogy vannak olyan utak, személyes megkülönböztetéssel a lelkivezetésben, hogy áldozhassanak azok is, akik hétköznapi értelemben azt mondanánk, hogy második házasságban élnek, az egyház szerint pedig az első házasságukból fakadó házasságtörésben élnek, de mégiscsak az igaz szeretetet élik.

Forrás: SZEMlélek – Elek László: Nem lehet két házasságban élni, YouTube.