„utazás” témában:

Otthonról nézve Manilában vagyok, de egyébként Manila város innen bő másfél óra. Ez Quenzon City, Metro Manila tizenhat egybeépült városa körül az egyik. Metro Manila területe alig 20%-al nagyobb mint Budapesté. Viszont 14 millióan lakják. És ez a 14 millió ember folyton megpróbál eljutni egyik helyről a másikra. Hát nem mindig sikerrel. Én is megpróbáltam.

Három hete érkeztem a Fülöp-szigetekre, hogy a következő hat hónapban jezsuita formálódásom utolsó nagy szakaszát itt éljem meg, a szív iskoláját. Hétköznapibb nevén a harmadik probációt. Vagyis a terciát.

Hiába vagyok jezsuita, hiába tudják, mikor érkezem, hiába ígérik, hogy várni fognak. Egy rendházba az első bejutás — legyen az a világ bármely pontján — mindig körülményes. Nem hallják, nincsenek otthon, nem figyelnek. Bármi előfordulhat. És elő is fordul. Itt kijöttek ugyan elém a repülőtérre, csak se táblát nem tartottak, sem nem kerestek fennhangon kiabálva. 

6722\ km, vagy ahogy itt mondják: 4177 mérföld. Hat időzóna. A hangnak több mint hat óra út. A lelkemnek pedig legalább két hét. Új világ. Soha ilyen messze még nem jártam lebontásra váró családi házunktól.

• Az önmagában jellegtelen fővároson nem sem segít az sem, hogy a másik oldalon közlekednek. Csak a fekete taxik és a piros emeletes buszok.
• Hogy élhetünk itthon királyi család nélkül? Egy királynő rettentő praktikus volna: beszédtéma, ünnepek, őrségváltások, parádék. Kenyér és cirkusz.
• Van itthon Warwicknál szebb vár, csak nem értünk hozzá. Ott mindent megtapogathatsz, mindig műsör van, és lusta keselyük huppannak a nézők közé.
• Délidőben a mindig elegáns öltöny-nyakkendős irodista kifeküdt a mini park mindig zöld füvére és kellemesen szunyókált. Mint mindig.
• Volt két nap, amikor nem volt krumpli. Nagyon szeretem a krumplit. És volt négy nap, amikor nem holt hús. Nagyon szerem a húst. Jobb is mint a Chicken Curry.
• Bárcsak az oxfordi kollégiumok közötti evezős versenyen a Head of the River csapatban lehetnék pár „lebámpingolt” hajó előtt. Erős hátránnyal indulok.
• Az Avon folyó hosszú lakóhajóival (virágokkal, kerékpárral, szélgéppel és napelemmel) úgy végig csurognék a Dunán. Mikor majd nem megy a kerékpározás.

Fényképes beszámoló: Képgaléria megtekintése a Google Photos-on →

Estefelé a London Eye környékén sétáltam a Temze partján a csendes esőben. Sokat változott a vidék, ahogy szemerkélésből szakadás lett. A Waterloo Bridge alatt a lakókocsi sörözőtől vettem egy műanyagpohár sört, jó drágán. Az egyetlen még szinte száraz sörpadot elvonszoltam a legesőtlenebbnek tűnő részre, miközben a híd résein át becsöpögő hatalmas vízcseppek hígították a sörömet. A pad sarkáról hallgattam a gitáros fiatal utcazenészt és bámultam a Big Ben fölött csapkodó villámokat. A zenét el-elnyomta a fölöttünk átdübörgő metró.

Nem szoktam meg, hogy kérés nélkül is segítséget kapjak. Különösen is meglepődtem mikor a Magyarországból Olaszországba közlekedő vonat román kísérője angolul próbál nekem segíteni. Pedig nem is kérdeztem semmit.

Ciao Italiano,

Hiába vettem meg több hónappal korábban a repülőjegyet. Hiába mentem ki a reptérre a gép indulása előtt két órával. Hiába álltam másfél órát a sorban. Nem vitt haza a Wizz Air. Egyszerűen Rómában hagyott. Vonatozás lett belőle.

A hétvégén minden csoport elment „kirándulni”. (Az elöljárók is.) Mi Milánóba repültünk. Egy hűvös hétvégét töltöttünk az észak-olasz, már-már nem is olasz nagyvárosban.
A vizsgaidőszak pénteken véget ért. Nekem már egy héttel korábban. A második félév most hétfőn kezdődött. A kettő között minden csoportnak el kellett menni valahová. Megtámogattak minket fejenként 80 euróval. Voltak, akik Szicíliába repültek, mások lekocsikáztak az olasz csizma sarkáig. Mások inkább Firenzét nézték meg. Az elöljárók Velencét nézték meg. Mi pedig elrepültünk Milánóba.

Vasárnap volt az újmise, Koppenhágától úgy 20 km-re. Húsz kilóméter. Egy óra alatt letekerhető. Nehogy má’ nem kerékpárral mennyek. Dániel még az éjjel félálomban adott nekem egy térképet a környékről. Elmagyarázta mi merre, és hívjam ha gáz van.
A kerékpár nagy szabadságot adott. Nem kellett többet senkire sem várni. A magam ura voltam.

Szombaton délután volt a szentelés. Egész délelőtt csináltam amit akartam, sétáltam. Majd az utolsó pillanatban kerékpárra pattantam.

A nyáron Dániában jártam a magyar anyától született Daniele Noorgard dán kispap szentelésén. Sokat kerékpározgattam egymagamban Koppenhágában. Nagyon megtetszett az az északi vlág. Sok-sok kerékpár, zöld parkok, gyönyörű házikók. Tenger, hatalmas vitorlások és tengerjáró hajók, szélerőművek. Mindenütt rend, de nem egézségtelen precízség. Ezek a dánok tudnak valamit.