Készítsük elő az Úr útját - kaptuk meg a feladatot. Kijelöltük a projektvezetőt, meghatároztuk a mérföldköveket, megterveztük a költségvetést, összeállítottuk a csapatot, és meghívtuk az alvállalkozókat. Kezdődhetett a munka.

Kétszer három sávos autópályát terveztünk, csak hogy megadjuk a módját. Úgy számítottuk, hogy az Úr nem fog távozni tőlünk most már soha, ezért elég volt az egyik irányt előkészíteni. Gyönyörű nyílegyenes út jelent meg a terveken, ami keresztüldöfi a hegyeket, feltöltött völgyeken halad át, és végül sok-sok kilométer után megérkezik hozzánk. Tökéletes lesz.

A környezeti tanulmányok okoztak némi gondot, és a zöldek kifejezetten ellenezték az utat, hiába mondtuk, hogy elsődlegesen csak az Úr fog jönni rajta, és csak később kerülhet terítékre, hogy megnyitjuk-e a nagyközönség előtt. Megizzadtunk, de végül eltűnt ez az akadály, ahogy kiemelt projektté emelték fel a munkánkat. Végre mindent átléphettünk, és a cél alá fektethettünk. A mérnököket is kihívás elé állította a feladat, ezért a völgyek feltöltése helyett sokáig ragaszkodtak a viaduktokhoz. Végül beláttattuk velük, hogy ezek azok a kihívások, amik előre viszik a tudományt. Régen is így volt, amikor a gótikus katedrálisok vagy a barokk kupolás bazilikák épültek. Az Istennek készülő mű mindenkit megmozgatott, a legjobb szakemberek dolgoztak rajtuk, a legmodernebb eszközökkel. És bár olykor megroppant a készülő templom, vagy akár össze is omlott még a Szent Péter bazilika épülő kupolája is, végül mégis elkészültek ezek az Istennek szentelt alkotások, és máig bámulattal nézünk rájuk. Így lesz majd a mi utunkkal is. Vagyis az Úréval. Az elején még akadékoskodtak, meg finnyáskodtak, de már tudtuk, hogy micsoda ünnep lesz az, amikor az Úr érkezik. Senki nem fogja elfelejteni azt a nagy napot. Ezer településről látszik majd, minden hegycsúcsról szembe fog tűnni, a kanyonokban száguldó folyó fölött fog tornyosulni, folyóknak épített alagutak döfik át. Az Úr útját nem lehet elvéteni, szem elől téveszteni. És még letérni sem lehet majd róla.

A tervezett út több települést is keresztezett. Kerteket, utakat, épületeket kellett lerombolni. Ami régi, az eltűnt, hogy jöhessen az új. A hegyek elhordásából keletkezett rengeteg anyagból új sziklaszirtek épültek, és akkor már a tetejére kivilágított kereszteket és kis templomokat építtettünk ajándékba. Ugyan nem lehet oda feljutni az omlásveszély és más akadályok miatt, mégis messzire hirdeti az Urat, és a hívő nép nevében ezek a kápolnák köszönthetik az érkező Istent.

Az egyik faluban ugyan összefogott szinte mindenki és közösen próbáltak ellenállni a munkának, de megoldottuk ezt a problémát is. Szerveztünk nagy falunapot ingyen gulyással és nemzetközi fellépőkkel, és meggyőztük őket, hogy ha csak az Úr ruhája szegélyét vagy legalább autója keréknyomát érintik is, hát mind meggyógyulhatnak majd. Ráadásul ez még a turizmust is segítheti, hiszen az erőnket meghaladó feltűnő csodák után olyan sokan vágyódnak. Voltak páran, akik még morogtak, de a felajánlott adományoknak hála, kellő összezavarodottság keletkezett a faluban, és így a szavazáson győzhettünk mi, az útpártiak. Ha az Úr velünk, ugyan ki lehet ellenünk!?

Egy másik települést is ketté kellett vágnunk. Biztonsági okokból nem csinálhattunk átjárót az út falun átmenő részén, ezért csak kerülővel lehet most már eljutni egyik oldalról a másikra. Így lett két falu az egyből. Ahogy az új út pont a bíróság és az önkormányzat között épült meg, így az egyik oldalon polgármestert kellett választani, a másikon pedig bírót. Végre megszűnt a bíró és a polgármester örök ellentéte: ki-ki kiskirály lehetett immár az új falujában. Lám, milyen kifürkészhetetlenek az Úr útjai, milyen ajándékok várják azt, aki dolgozik rajta.

Egyszer, amikor éppen egy olyan össze-vissza, se füle se ablaka, szegényes közösségi ház volt az utunkban, a helység papja kikötözte magát a bejárati ajtóhoz. Hiába mondtuk neki, hogy kétszer akkora csillogó-villogó közösségi akármit kap helyette, ő csak azt hajtogatta, hogy a falu lakói építették ezt sok generációval korábban és azóta is mindegyik család évről évre hozzáteszi a magáét, és évszázadok ilyen szent hagyományán nem lehet átgázolni. Ilyenek ezek az írástudók. Azt hiszik, hogy jobban tudják. Krisztus urunkat sem ismerték meg anno, hát most sem veszik észre, merre vezet az Úr útja. A püspöke belátóbb volt, amikor a kormányzattól megkerestük a szerencsétlen ügy kapcsán és felajánlottunk egy kis templomot engedetlen papja számára. Az engedetlen papot így ajtóstul raktuk ki a házból, és szépen nekitámasztottuk a falu vége táblának. Kár hogy vannak papok, akik pont Istenre hivatkoznak, amikor ellenállnak Isten akaratának.

A zöld lobbi is kemény akadálynak bizonyult. A folyószabályozás miatt lendültek be. Azt állították, hogy ezzel elsivatagosodhat egy egész dombság és két megyének is egészen megváltozhat a lokális éghajlata attól a pár világelső gáttól. Még messze földről is eljöttek a helyszínre mindenféle magukat kutatóknak kiadó radikális népek, nem törődve az őrült környezetszennyezéssel, amit az utazásuk okozott. Azt skandálták, hogy nincs jogunk az ökoszisztémába ilyen mértékben belenyúlni és nem is ismerjük a következményeket, hát hogy van merszünk ehhez. De nem rendítettek meg, . Véleményüket még amúgy sem erősítették meg megbízható kutatók. Talán nem is fogják soha. Az Isten ránk bízta, hogy uralkodjunk minden felett, amit teremtett, és ebbe hogyne tartoznának bele a hegyek, a völgyek és a folyók is. A sivatag amúgy sem rossz dolog, amellett hogy változatosabbá teszi az ökoszisztémát - hiszen a környéken semmiféle sivatag nem volt eddig - amellett pont az Istennel való találkozás helye is lehet a sivatag, a kopár hegy, a szellő és a zápor (vagy annak hiánya), ahogy a több ezer éves tapasztalatok is mondják. Istentől és az államtól kapott felhatalmazásunknál fogva vittük hát tovább az építkezéseket. Gyönyörű lett a hatalmas gát és az új tó, és elsőre a sivatag jelei sem látszódtak. Pedig sok minden könnyebb lett volna egy helyi sivataggal, már csak bizonyos alapanyagok beszerzése is. Meg akkor végre nem kellett volna az akármilyen ritka sasfészkek átköltöztetésére külön költeni.

A költségvetésből is kihívás lett, mert ezek a kacskaringók és legyőzendő nehézségek rengeteg erőforrást emésztettek fel. És bár még nem kellett sáskán és vadmézen élnünk, de derekunkon az övet komolyan meg kellett húznunk. Így a benzinkutakat és a pihenőket elengedtük. Lehajtókra amúgy sem volt szükség. Ha az Úr tud a kövekből kenyeret teremteni magának, akkor nem lesz gond az üzemanyaggal sem. Különben is, abban reménykedtünk, hogy már teljesen elektromos autóval érkezik majd, és ezzel a reklámmal fellendíti az elektromos autók piacát. Be is vásároltuk magunkat jó nagy részesedéssel a megfelelő alkatrészeket és akkumulátorokat gyártó cégekbe, és alapítottunk egy elektromos-töltőállomás hálózatot is. Bölcsnek kell lenni, és a kapott talentumokat idejében befektetni, hogy jó sok haszon legyen belőle a végére.

Hosszú évekig tartott a munka. Néha már-már azt éreztük, hogy hiába fáradozunk mi építők. Hogy csak fáradsággal szerzett kenyeret eszünk. De hittünk az Úrban és abban, hogy ő építi ezt az utat velünk, általunk, bennünk. Noé sem egy nap alatt építette a bárkát, pedig ő pontosabb instrukciókat kapott, mint mi. Az legalább közös, hogy rá is furcsán néztek, és mi sem lettünk minden környékbeli kedvence. Megkaptuk a kilométerenkénti legdrágább út díját is, de büszkék voltunk rá, mert megküzdöttünk az elemekkel bőven. Közben pedig rengeteg embernek adtunk munkát, rengeteg család és közösség életére voltunk hatással, és olyan perspektívát kínáltunk, mit építkezés még ennyire közvetlenül soha.

Végül valahogy készen lettünk. És ennyi a lényeg. Előkészítettük az Úr útját. Át is adtuk.

Ceremónia is volt, meg szalag, meg felsoroltunk mindenkit, aki részt vett benne. Kaptak kitüntetést a munkások, prémiumot a mérnökök, vaskos állami pozíciókat azok, akik az akadályokat hárították el. Minden kész lett. Már csak egy dolog kellett: az Úr érkezése.

Az út végén a lelátókon ott volt mindenki aki számított. Aki nem számított az meg ott volt az út mellett a dombokon és völgyeken és úgy nézte az utat. December volt, de szerencsére nem havazott, az állítólag megváltozott ökoszisztéma miatt. Ott várt hát mindenki és bár ónos esőt ígért a meteorológia, azért csak kitartottunk. És egy darabig úgy tűnt megérte. A naplemente pompázatos volt. Évek óta nem láttam naplementét, mert ha olykor végeztem is sötétedés előtt az út szolgálatával, a munkagépek pora akkor is eltakarta előlem a csodát. Most végre nyugodtan nézhettem, hiszen megtettem, amit kért az Úr. Most már mindjárt mehetek megelpihenni. Amint meglátják szemeim.

De nem látták meg. Az Úr nem jött el.

A csillagok alatt még vártunk egy darabig, és voltak akik valami együttállást is mutogattak az égen, hogy ez is biztos jel, de én semmi biztatót nem láttam - szemüveg nélkül már rég homályos folt csak az ég - és nem is a jelre vártam. Hanem őrá. Az Úrra. Személyesen.

De nem jött el. Az Urat nem láttam meg.

Három nap, három éj virrasztás után feladtuk. A lelátók fűtésére használt olajunk is elfogyott, ezért hát szedelőzködtünk. Csak páran maradtak. Ők azt hajtogatták, hogy ők bizony maradnak virrasztani, hiszen jaj nekünk, ha megjön az Úr, és nem várjuk. Azt mondták, hogy készültek ők elég olajjal is és bizony őket ébren talája majd az Úr, bármikor is érkezzen. Rájuk hagytuk. És mi inkább elmentünk. Ha majd esetleg mégis eljön majd, akkor szólnak nekünk is, az üdvrivalgásuk is messzire hallatszik majd. Akkor majd összeszedjük cuccainkat, és mi is kimegyünk eléje. Addig pedig elmehetünk végre pihenni.