Özvegy Feketéné Soós Ágnes éppen átvette a borítékot. Csak semmi legális. De hát melyik öregotthonba lehet ma bejutni kapcsolatok vagy borítékok nélkül!? Megkapta a borítékot, ezért megtette, amit tudott. És sokat tudott, hiszen Soós Ágnes a falu legjobb öregotthonát vezette, a csilli-villi „Szépkorúak otthonát”. Állítólag az Út miatt készült. Egyesek szerint eredetileg közösségi háznak szánták. A faluban mindenki egyetértett abban, hogy közösségi ház csak olyan lehet, aminek az építésében mindenki részt vesz, legalábbis azok biztosan, akik nem gyüttmentek. Az igazaknak még az apjuk meg nagyapjuk építették az egykori kultúrt saját kezeikkel. Csak hát azt már lerombolta az az átkozott cég, és ezt a valamit építették helyette. Az új nem-is-közösségi házba soha nem tették be a lábukat. Üresen állt. Olykor kigyulladt. Mintha átok ült volna rajta. Egyesek szerint még szellemek is laktak benne. Özvegy Feketéné Soós Ágnes már nem hitt a szellemekben. „Pedig…” - kezdte gondolatát az Isten, de inkább visszatért dr. Pataki Tihamér, a már demens jóhírű bíró ágyának széléhez.

Szóval Feketéné, férje tragikus halála után, a hagyatékból olcsón megvette az üresen álló ingatlant, és ügyes üzleti érzékkel öregotthont csinált belőle. Tökéletes hely lett arra, hogy oda az öregeket be lehessen tenni, hogy ne legyenek többet otthon. Feketénét mindenki gyűlölte ezért a faluban. Gyűlölték, mert abba a bizonyos épületbe költözött be, ami emlékeztette őket a pusztításra. Gyűlölték, mert a messziről és jól látszó épület minden nap emlékeztette őket, hogy saját szüleiket kell bedugják oda. Gyűlölték, mert különben magukat kellett volna gyűlölniük, mert már nem volt elég türelmük, energiájuk nap mint nap ápolni azokat, akiket egyébként tényleg nagyon szeretnek, csak már… Csak már nem bírták. Ágnes nem vette magára a falu gyűlöletét. Nem a végtelen szeretet hajtotta, vagy másokért adott élet, esetleg önfeláldozás. Csupán tudta, hogy a falu gyűlölete nem neki szól személyesen. Minek nehezítse hát a saját vagy a falu életét azzal, hogy ő is visszagyűlöl!? Tette inkább azt, amiért megfizették: otthont adjon azoknak, akik egykori otthonukban már nem tudtak otthon lenni.

Sokat tett azért, hogy szeressenek ott lakni azok, akik már nem tudják hol vannak. És megtett mindent azért, hogy merjék az otthagyottakat meglátogatni azok, akik önmagukat ostorozzák saját maguk miatt, mert igazából szeretik őket. Ezért szedte össze a mindenféle cserépdarabot, és színes falmaradványt, amik az Út építését segítő folyószabályozás miatti földcsuszamlás sárlavinája alól előbukkantak. Ezek még “abból” az időből voltak, talán pont a közösen épített közösségi házból. Ágnes tehát fogta a maradványokat, szépen megtisztogatta azokat, és beleépítette az öregotthonba, hogy az otthonos legyen azoknak akik még azt a régi kultúrházat építették. Ágnes most teljesen egyedül építette, de egy egész közösségnek, és így mégis közösségi ház lett ez az új, az öregotthon is a demens és nem demens már-már kialvó, megtört lakóival együtt. Ezek között volt dr. Pataki Tihamér bácsi aki, akinek az ágya szélén ült az Úr. Tihamér bácsi folyton drágámnak szólította az Urat és valami régi közösen megélt történetet mesélt neki hintáról, napfényről és egy elgurult labdáról. Az ápolók tudták, hogy Tihamér bácsi már senkit nem ismer meg és csak össze-vissza beszél. De az Úr pontosan emlékezett arra a hintára, a napfényre, és az elgurult labdára. Ott volt ő akkor is. Mint ma is.