Királyszentistván – Balatonfűzfő – Vörösberény – Balatonfűzfő – Balatonkenese = 22,9 km

Katolikus. Református. Katolikus. Református. Katolikus. Végül, már hosszú ideje, református. Kétszáz méterre tőle az új katolikus. Ez Vörösberény.

Két, egykor ellenséges templom, vallás, kultúra. Az egyik üres, dísztelen falakkal. A másikban egy tenyérnyi kifestetlen fal sincs. Mindkettőben jártunk. Mindkettőbe jól esett bemenekülni a hőség elől. Mindkettő Istenhez emelte a lelkünket. Egykor ellenségek voltak. Ma már talán nem.

A főút zaját kizárva, csak a pad recsegésével törődni. Mélyen magunkba szívni a szentet, és halkan mormolni egy imát. A katolikusban. Vagy a reformátusban.

*

„Én ezt így nem csinálom tovább.” Fakadtam ki elnyúlva a gyepen. „Nem fogom még tizennégy napon át vonszolni vízhólyagos lábamat, véresre dörzsölt combomat, fájó hátamat, túlforrósodott fejemet!” Fejem alá húztam szakadozott hátizsákomat. „Nem csupán rövidíteni akarom a távot! Elegem van ebből az egész gyaloglásosdiból.” Morogva néztem a gondtalanul fürdőzőket. „És különben is!” Ezzel megigazítottam a törülközőmet és duzzogva átfordultam a másik oldalamra.

Társam leheveredett mellém, végighallgatott, majd ennyit mondott: „Jó, akkor add föl.”

Hatkor már Kenesén voltunk.

*

Azt mondták, hogy jó volt férfihangokat is hallani a Jézus Szíve imádságon. Azt is mondták, hogy szállást az apácától kérjünk. De a segítő nővér most nem tudott segíteni.

A harcra termett szent asszonyok nem hagyhatták, hogy két zarándok az utcán éjszakázzon. Összedugták hát a fejüket, és még mielőtt feleszmélhettünk volna, elosztottak a minket maguk között. Klára felajánlotta kiadó garzonját. Erzsi elvitt minket kocsival. Kati adott nekünk tejet és házi lekvárt. Olga, mivel más nem jutott az eszébe, a zsebembe gyömöszölt egy ötszázast.

Szép esténk volt garzonnal, tejjel, lekvárral, ötszázassal.