Amikor megállásra, biztonságos pihenésre vágyunk, akkor szoktunk lehorgonyozni, már ha a vízmélység ezt megengedi. Vallásos szimbolikánkban is sok helyen megjelenik a horgony. Kapaszkodunk belé, és bízunk benne, hogy megtart. Pedig…

A horgonyzásról

Azért engedjük le a horgonyt, hogy hajónk egy ponton maradjon. Hogy a mélyen lévő biztos(nak vélt) talajjal össze legyünk kötve. Szeretjük jó rövidre húzni a láncot, hogy feszes legyen: köztünk és a talaj között minél kisebb legyen a távolság. Hogy ne az összevissza változó és hullámzó víz legyen az úr, hanem mi. A bolond homokra épített, mi meg sziklába kapaszkodnánk. Pedig…

A hajót nem a sziklaszilárd fenék tartja meg. És nem azért nem, mert az gyakran csak homok és iszap. Homokban is lehet biztonságosan horgonyozni. Nem a talaj határozza meg a biztonságot.

A horgony már számít valamit, de nem az adja a végső biztonságot. Többtonnás hajónak is alig pár tíz kilós horgonya van. Igaz, a formája nagyon is fontos: a régi admiralitás- vagy négykapás horgonyokhoz képest a modern CQR- és a homokban olyan erős Danforth horgony sokkal hatékonyabb. Nem mindegy, hogy milyen a mi saját egyedi horgonyunk, amit aztán leeresztünk a fenékre, amikor kell. Addig ott ücsörög kényelmesen a hajó orrán, és ígéri a biztonságot. Pedig csupán hozzánk tartozik, és nem egy külső alap. A legjobb horgony használata esetén is elsodródhatunk.

A lánc. A lánc az, ami megtart. A sok kis szemből álló, olykor rozsdásodó lánc a lényeg. És annak is a hossza és a súlya. Ha rövidre húzzuk a horgonyláncot, hogy jó szorosan tartson, akkor a rövidített lánc meredeken emelkedik ki a talajról, és már egy egyszerű hullámnál is, ami megemelgeti a hajót, a horgony is felemelkedik a lánccal együtt, és máris arrébb került a hajó. A biztos horgonyzáskor a lánc hosszan fekszik a talajon. Akár ötször-hétszer hosszabban, mint amennyire a víz aljától a hajó orra van. Sok-sok kiló süpped ilyenkor az iszapba, vagy fekszik el a kövön. És amikor jön a hullám, és megrázza a hajót, akkor a láncnak legfeljebb a felső pár métere emelkedik meg. A lánc súlya tompítja a hullám rángatását. És marad még sok-sok méter lánc csöndesen, mozdulatlanul a talajon. Ahhoz, hogy elmozduljon a hajó, nem elég fel-le rángatni, hanem hosszanti irányba kell tudni elhúzni sok méter láncot, ott mélyen a talajon, ahol hatalmas tapadása van. Nem mozdíthatatlan, de elhúzhatatlan.

Így persze távolabb maradunk a horgonytól. És mozog is állandóan a hajó, ahogy a szél, a hullámzás és az áramlatok küzdenek egymással. Akár körbe-körbe is foroghatunk egy éjjel alatt. Megpróbálhatjuk hajónkat mozdulatlanul tartani azzal, hogy például hátul is ledobunk egy horgonyt. De változó szél és áramlás esetén ez még veszélyesebb is: kifeszített hajónkat egyszer csak oldalba kapja a szél, és dől és borul, és szakad minden. A hajókat nem oldalszélre tervezték.

Az a biztonságos, ha engedjük a hajónkat forgolódni. Jó-jó, ha felhúzunk egy icipici vitorlát – szokatlan módon a hátsó árbócfeszítőre –, akkor csökkenthetjük a forgolódást. Lám, megint csak Istenbe kapaszkodva.

Mit tehetünk, ha mégis arra ébredünk, hogy az erősödő szélben lassan-lassan vonszoljuk a horgonyunkat, csúszunk le, és nem állunk stabilan? Hát engedjünk le még több láncot. Nem ez lenne a zsigeri reakciónk, mégis ez a fontos: engedjünk szabadon még több kis láncszemet. Ha valamiért mindenáron meg akarunk állni az örökös változásban, ne felejtsük el, hogy legyen bármilyen stabil a példaképünk, a sok-sok láncszem egymásba kapaszkodása, valamint a biztosnak vélt pont és a jelen valóság összekötése nélkül csak rángatni fog minket a víz.


Forrás: Elek László SJ: Világítótornyok helyett révkalauzok – Részletek az Ott fúj, ahol akar címmel készülő novelláskötetből. A Szív, 2024. július-augusztus, 88–91. Illusztráció: Mihalkov Ferenc SJ. (lementett változat)