„kórház” témában:

A befejező imaóra végén ott van mindig: és a jó halál kegyelmét. De úgy egyébként nem sokat foglalkozunk vele. És ez így van jól: az életben az élet a fontos. Az Isten országa már itt a földön közöttünk van. Ha még nem is a maga teljességében. Teszünk-veszünk hát. Szeretünk, izzadunk, elfáradunk, haragszunk, hibázunk, szeretünk, és próbálunk szeretni. Lekuporodva Jézus lábához, vagy a konyhában. És jól van ez így.

Ugrottam, röpültem, beléptem. Mint mindig, tegnap este is mindent megtettem, hogy ne tudja elvinni mellettem a labdát. Aztán rosszul léptem. Jaj, a bokám.

Utolsó ügyelet és leszerelés a kórházban, kerékpározás -8 fokban, szilveszteri játékdélután, végre újra imperium, egész jó forum ignatianum, BHTCS, Németországból érkező olaszul beszélő román haver, elrontott szervezés, első munkanap az ÖKU-ban, zsolozsmás megbeszélés a MALEZI-ban.

(Mindegyikről lehetne írni egy-egy cikkecskét, de csak akkor megy, ha kényszerítem magamat. Tehát megint kimarad sok minden.)

Egyedül imádkozott a sötét kápolnában amikor megjelent előtte a Mikulás. A Mikulás kedvesen megszólította, de ő nem értett belőle szinte semmit. Törve dadogta, hogy ő nem érteni sokat,

December harmincegyedikei hatállyal felmondtam a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Nem leszek többé betegszállító. No nem azért, mert olyan rosszul bántak velem. Mindenki kedves (volt) velem. Legalábbis általában. A vezetőség minden kívánságomat teljesítette (volna, ha lett volna). A nővérkék többször megkínáltak ebéddel. Sőt egyszer meg is sajnáltak, annyi munkám volt. A kollégák, bár igen egyszerű és képzetlen emberek, befogadtak és remekül együttműködtünk. A betegekről meg jobb nem beszélni: sok-sok kedves nénit, bácsit és pár fiatalt is megismertem.

"300 méter, két óra alatt - A mentőszolgálat…" - így az MTV egyik hírének címe. Talán megvolt a 200 méter, közel 3,5 óra alatt. Ott voltam.

A röntgen ajtajában hagytam a társam a nénit. Én felmentem a következő betegért. Majd a beteggel a röntgen ajtajában várakoztam a sorunkra. Nem tudtam, hogy odabenn mi zajlik. Egyszer csak felpattant az ajtó és a társam eszeveszett tempóban tolta ki a beteget és egy fél pillanat múlva eltűnt a folyosó túlvégén.

 "Fogtam az ütőerét. Üt. Nem üt. Üt. Azt hittem, néhány perce van hátra, de ő még ötnegyed órát élt. Emberfölötti erő volt benne. Vasakarat volt a sejtjeiben, valami ősi életvágy a szöveteiben; én meg, mint egy porszem, úgy ültem ott. Mint egy semmi, egy senki. Egy tárgy.

Aztán egy utolsó, egy rettenetes, egy felháborodott hördüléssel végre egzitált." (Örkény István: Te édes-édes, részlet)

Hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. 

Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.

Tizenegy munkanappal a hátam mögött már tudok ezt-azt mesélni a kórházról. Bár még nem volt rendes ügyeletem, nem dolgoztam a kardiológián, és nem szállítottam exitet.

 Már majdnem nekiültem megírni talán több bejegyzést is. De már megint este tizenegy van, s holnap is negyed hatkor kell kelnem. Megyek dolgozni. Megjövök fél négyre, alszom két órát. Majd pedig élem világom hattól este tízig. Ebbe kell mindennek beleférnie. Aztán kezdődik elölről. Nem baj, mindjárt itt a péntek.

A munka egyébként jó. Kissé fárasztó, de nem túlságosan. Rohangálni kell és betegeket ide-oda vinni. Akit egyszer is szállítottam az már elmosolyodik amikor reggel találkozunk és köszönök neki. Ezért már megéri.

Ma reggel, életemben először munkába indultam. Kórházi betegszállító lettem. Reggel még a munkaügyön és az üzemorvosnál el kellett intéznem ezt-azt, így csak kilenckor tudtam ténylegesen munkába állni. Na majd holnap… (Rendesen hétkor kezdek.)

Most jöttem a kórházból. Rég írtam már róla, pedig minden héten járok a betegeimhez, és még mindig nagyon meghatározó élményt jelent nekem.

Tampu Máriusz az Esztergom-Budapesti Egyházmegye negyedéves kispapja. Jófej csángó kispap.

A múltkor focizás közben olyan rosszul találta el a labda, hogy a szemével került összeütközésbe. Bevérzet. Azt remélték, hogy majd magától felszívódik. Nem szívódott. Inkább el kezdett leválni a retina. Több mint egy hónapja történt az eset. Most is kórházban van. Szemműtét. Szörnyű szemnyomás. Szenvedés és fájdalmak. Még van remény, hogy valamennyit látni fog azzal a szemével is.

Kérlek, néha imádkozzatok érte is, hogy - ha az Úr is jónak látja - gyógyuljon meg. Méginkább azért, hogy ez a szenvedés minden nehézségével együtt inkább Isten felé vezesse, mint el tőle.

A kórházban van egy zsidó betegem. A társamnak is van egy, de az övé azt sem tudja, ki volt Izajás. Az enyém igazi zsidó. Eleinte őrjöngött és káromkodott. Legutóbb a zsidóság és a kereszténység legnagyobb hibájáról beszélgettünk.

Egészen röviden az elmúlt két hét számomra fontos dolgaiból.

Regel még előbújt a map egy pillanatra, de aztán esett. Először a kórházban jártam. Ma Norbert atya nem tudott jönni, így kettőnké volt az egész kórház. Ebéd után nem mehettem úszni, pedig már nagyon jól esne. Fényképeznem kellett a focimeccsen. Szentségimádás előtt még be kellett suvasztanom egy furulya próbát. Este még két csoporttal közösen megnéztünk a 23 című filmet. Sok volt ez egy napra.

Már észrevehettétek, hogy ebben az évben a kórház igen fontos helyet foglal el az életemben. Legalábbis, amíg lesz kórház. Kiderült ugyanis, hogy a kórház igazgatósága már évek óta igyekszik kiebrudalni a kápolnácskát, az egyhézat az intézményből. Kórház vagyunk a fronton, meg kell harcolni a jelenlétünkért.

Vasárnap van. Megjöttem a kórházból. Végiglátogattam megint a második emeletet. A héten többen hazamehettek. Volt aki csak egy hétre, volt aki hosszabb időre. Volt aki örökre ment Haza.

Tegnap délután történt, kórházlátogatás közben.
Jártam a szobáról szobára. Az egyikben ott feküdt - mint mindig - egy román lány. Körülötte barátok, rokonok. Mély csönd. A lányon a lélegzést segítő maszk. Halkan szuszog, szemei alig vannak nyitva. Meg-meg remeg. Ez nem a vidám cseverészés lesz. Egy pillanatra megállok az ajtóban, van itt rám szükség, hiszen sok a vendég. A rokon hívott be: tudja atya, nem akar beszélni. Oda állok mögéje és nézem. Próbálom megérteni, felfogni. Oda tuszkolnak az ágy elejébe, a barátnő helyébe. Mit tudok én csinálni? Imádkozni.

Máma újra - immáron haramadszor - ellátogattam a kórházamba. A kórház lelkész nem tudott eljönni, így mindent mi csináltunk. No persze még nem gyóntattunk és miséztünk, de 4 emelet csak ránk várt.
A vasárnapi menetrend szerint 10-től látogatjuk a betegeket és áldoztatunk. 11:30-kor pedig mise van.

Ma (kedden) délután mindenki megkapta a maga küldetését. Minden szerda délután és vasárnap este pasztorális gyakorlatra megyünk. Általában 2-en mennek egy-egy plébániára. Egész évben ugyan arra. Ötödévben plébániák helyett egyéb szeretetszolgálatot végzünk. Van aki börtönbe megy, van aki különféle kórházakban, van aki leányanyákkal foglalkozik vagy AIDS-es csoportot vezet.