„Ott fúj, ahol akar” témában:
Világítótornyok helyett révkalauzok
Sokáig világítótorony akartam lenni, mint a régi nagy szentek. Rendíthetetlenül állni a sziklán, hóban, fagyban, napsütésben. És csak világítani, mutatni az utat és a veszélyt. Kellően magányos ez a szolgálat: hajó és torony sosem találkozik, az a halált jelentené. Messziről nézik egymást, messziről segít a sziklán álló. Jöhetnek korok, hullámok, izmusok, a torony áll. Őrt áll.
A horgonyzásról
Amikor megállásra, biztonságos pihenésre vágyunk, akkor szoktunk lehorgonyozni, már ha a vízmélység ezt megengedi. Vallásos szimbolikánkban is sok helyen megjelenik a horgony. Kapaszkodunk belé, és bízunk benne, hogy megtart. Pedig…
Megállni a viharban
Amikor túl nagy a szél, amikor a hullámok közül nem látunk ki – a tengeri hullámok egy kis hajón nem csapnak át, „csak” megemelik tíz méterekre, majd lassan leengedik –, akkor legszívesebben kiszállnánk, megállnánk, feladnánk.
Útkeresés helyett vitorlázás
Sokan és sokat keressük az utunkat. Vagy inkább az Úrét. Mármint azt az utat, amit az Úr kijelöl számunkra. Vagy legalábbis amire meghívott minket. Jaj, olyan jó volna eltalálni, és nem annyit letérni róla! Keressük a jeleket. A fákra festve vagy lábnyomok képében, esetleg arra figyelve, hogy a szűkebbet és kereszthordozósabbat válasszuk mindig. Mert jaj nekünk, ha a rossz utat választjuk! Ha papnak megyek, amikor nem is arra hív, vagy futok a papságtól, miközben arra hív. Örökre elvesztem az igazi boldogság lehetőségét, ha eltévesztem az utat. Inkább menjek lassabban, hogy jól megkülönböztethessek minden útelágazást.
Ott fúj, ahol akar
Íródik (már mióta) egy kis sorozat. Hajós történetek, vitorlás képek, tengerész tapasztalatok – és mögöttük az élet, az öröm, az Isten. A munkacíme: Ott fúj, ahol akar.