„Adjon Isten csendes esőt,
Szerencsét az úton.
Jóban rosszban hű szeretőt.
….”

DSC_2357

Esik. Csendesen, szinte észrevétlenül. Csak egy fuvallat jelezte, hogy már nem vár holnapig, és itt az ideje megöntözni az Elba völgyét. Ledöntöttem a maradék radleremet és még egy utolsót tekertem őrült tempóban a szállásomig. Nem azért száguldoztam, mert annyira féltem, hogy nem lesz hol aludnom. Egyszerűen jól jött az indok és akkor mindent bele. Most pár kilométerrel arréb, itt ülök egy esőházban. Nézem az Elbát, a túloldalt, a zenés mulatságot a hajón, a nyolc evezős csónakot, az elöttem elhúzó kerékpárosokat. És nézem az esőt. Alig látszik. Csendesen, szinte észrevétlenül öntözi a földet.

Talán 150km-t is letekertem ma. Miről írhatnék? Semmiről. Mindenről. Nem történt semmi nagy dolog. Áttekertem Terezinen. Láttam egy pici várat. Megláttam az Elbát. Németországban vagyok. Rám köszöntek. Idegenek, magyarul. A radler mellől néztem, amint elhúznak előttem a magyar vagonok. Jól megcsinálták a németek ezt az Elba kanyart. Ez volt ma. Közben pedig sok-sok tekerés. Jöttek-mentek a gondolatok. Annyi mindent megfogalmaztam, hogy ezt meg kell írjam nektek. Mert szép, vagy mert jó, vagy csak fontosnak érzem. Csiszolgatom, finomítom, hogy ne csak én értsem, hogy át tudjam adni másoknak is. Nektek. De amikor eljön az este és a földön ülve neki kezdek a gépelésnek, rájövök, hogy mindez hiábavalóság. Ezeket nem lehet csak úgy leírni. Elmesélve talán jobb lenne, de még úgy sem. Ha igazán érteni akarod, akkor át kell élned. Neked. Egyedül. Mert Terezin nem Terezin nekem a kombájnok nélkül, meg a boltos nélkül, aki bezárt míg én neten néztem meg, hogy mit is nem tanultam meg történelemből. A számtalan részletet talán még le lehetne nagyjából írni. De annyit meg nem ér az egész. Belefáradsz mire végig rágod magadon. Élni kell. Nem pont azt amit nekem, hanem a magad életét. Az élet rövid. Most. Bárhol. Bárhogy. De Élni! Nem túlélni, hanem megélni.

Magamnak szinte ellentmondva mégis belekezdek a mesébe. Hátha életre kelt.