Magyarok

Egy kavalra tűzve lobogott a magyar zászló a kerékpáromon. Jelezte minden arra járónak, hogy magyar vagyok; Magyarországról vagyok. A legtöbb embert persze nem izgatta, vagy legalábbis nem adott hangot neki. Utolértek, megelőztek, elmentek. Voltak azért, akik elismerésüknek adtak hangot. Ki-ki a maga módján. Magyarokkal is találkoztam.

Egyszer egy kamion dudált le lelkesen. Lám-lám tud kedvesen is szólni az a hatalmas duda. Pár rövidke kürtszó és tudtam, hogy nem utál engem, hanem jó utat kíván. Miközben előzött megláttam a rendszámát is. Az utolsó németországi délelőttön pedig motorosok húztak el mellettem. Az elsőn kinn is volt egy kis magyar lobogó. Dudáltak. Integettek. Örültünk egymásnak.

Örültünk egymásnak? Ugyan, minek?! Mit kezdtük volna egymással, ha megállunk az első bárnál inni egy sört? A magyarságunkon kívül talán csak a sör lenne közös témánk. De én ahhoz sem értek, csak iszok néha egyet, ha jól esik. Lett volna azonos témánk? Más környezetben nőttünk fel. Más értékrendet vallunk magunkénak. Mások a szokásaink. Más a történetünk. Más a kiindulási pontunk, a célunk, a motivációnk. Egész véletlenül pár pillanatra egymás mellé kerültünk és ennyi. Akkor meg minek örülünk egymásnak, ha Németország távoli csücskében találkozunk?

Talán csak mert jó valakinek köszönni. Jó tudni, hogy abban az idegen országban van még más is rajtunk kívül, akinek legalább megértjük a szavát. (Persze, ha húsz évig ott laksz, akkor lehet, hogy megváltozik ez. Talán. Bár szerintem az idegen föld örökké idegen marad. Nem a nyelv a legnagyobb akadály.)

Jöttek. Mentek. Dudáltak. Integettem. Semmi értelme. De jókedvre derítettek.