Tegnap is éjfél után tekertem ki Hűvösvölgybe. A Holdat csak ritkán takarta el felhő, de a város fényei már-már elnyomták. A pulóveremet felvettem, de hegynek fölfele már megizzadtam. Pont mint aznap éjjel: ott Prágában. Egy hónapja. Persze akkor össze-vissza tekeregtem, mert szállást kerestem. Most várt a vetett ágyam, onnan húsz percre.

Budapest Ferihegy I

Épségben hazaértem. Immár három hete. Az életem szinte ugyan úgy folyik tovább, mint annak előtte. Szinte. Mert bár nem változtak meg főbb szokásaim, nem lettem jobb, de valami azért változott bennem. Sok apróság.
Nem száguldozom azóta, mert megtanultam, hogy mi az idő. Korábban teljes erőbedobással leizmoztam a munkába a tizennégy kilométeres távot, majd kifulladva lezuhanyoztam. A koppenhágai út megtanított, hogy rohanni hiábavalóság. Van időnk. Ha kell. Szépen, nyugodtan rakom a Pesti aszfalton. És láss csodát, alig maradok el a korábbi rekordomtól. De ez csak külsőség.

Belül is megmaradt ebből a végtelen szabadságból valami. Szinte minden hiábavalóság, szinte semmi sem fontos igazán. Teljesíteni kell? Rohanni kell? Bizonyítani kell? Produkálni kell? Ötéves terv meg ilyenek? Ugyan már! Hiábavalóság. Nem szabad ilyen apróságokra pazarolni az időt.

Az idő kevés. Az enyém különösen is, hiszen alig tíz nap múlva elvonulok a világtól két évre. Ki kell használni azt, ami van. Nem kell rohanva teljesítményt produkálni, hogy bizonyítsunk valakinek. Inkább hasznosan kell tölteni az élet minden pillanatát. No nem görcsösen, csak egészen egyszerűen, mint az út során. Beszélgetni, sörözni, játszani kell ismerősökkel, rokonokkal, barátokkal. A kapcsolatainkkal kell törődni, hogy ember embernek ne legyen farkasa. Egyszerűen szeretni kell és kész, bármennyire is elcsépelt szöveg ez. Most, mert az élet rövid.