„kerékpár” témában:

A Szeged-Felsővárosi Szent Miklós (minorita) plébánián így mutatkoztam be érkezésemkor:

Az Úr végig követte a munkálatokat. És amikor elérkezett az idő, lement a garázsba és elővette a biciklijét. Jó rétegesen öltözött fel, hiszen jöhetett hideg, meleg, eső vagy akár hó. Mert bár tőle származnak a természet minden törvényei, ő maga keveset törődött azzal, hogy milyen időre milyen szokott következni, és inkább a személyek és történetek foglalkoztatták. Tehát az esőkabát mellé, azért egy hószemüveget is berakott a táskájába, majd felült szeretett kerékpárjára, és útnak indult.

Hírtelen felindulásból egy este letekertem a Tisza-tóra, másnap eveztem nyolc órát és hazatekerem.

2009\ nyarán elmentem Koppenhágába egy szál kerékpárral. Hoszan be is számoltam róla már útközben. Ám nem itt, hanem az Adab oldalán. Nézz el oda és mindent megtudhatsz.

Az utolsó 150km. A szél most is fújt. Másként végre. Esett. Legalábbis Koppenhágában. Meg volt defektem is. Aztán száguldoztam. És effélék. Hosszabban is érdekel? Ám legyen.

Egy kavalra tűzve lobogott a magyar zászló a kerékpáromon. Jelezte minden arra járónak, hogy magyar vagyok; Magyarországról vagyok. A legtöbb embert persze nem izgatta, vagy legalábbis nem adott hangot neki. Utolértek, megelőztek, elmentek. Voltak azért, akik elismerésüknek adtak hangot. Ki-ki a maga módján. Magyarokkal is találkoztam.

A tegnapi mélypont után ma visszatért belém a lélek. Jót aludtam. Nagyon tekertem, pedig fújt a szél. És éppen megfürödtem. (Bár fizettem érte.)

No most készülök ki. Egy kapualjban ülök és próbálok életben maradni. Nagy szenvedés ez a mai délután.

Kerékpárral érkezett az esőben. Még ott, az Elba mentén. Lassan sikerült megértenem, hogy mit akar: odaülni mellém, míg eláll az eső. Hozott sört is. Táskájában zörgött a többi. Nem értek németül. Ő nem ért, csak németül. Mutogattunk, magyaráztunk, nevettünk. Öt kilométerre lakik a völgyben, de nagyon esik, ezért inkább vár egy kicsit. Otthon várja az asszony a vacsorát, amit vett. Egyébként 58 éves és ács. Semmi különleges. Vagy két órát „beszélgettünk”. Megosztottuk amink volt: én adtam a kiflit, ő adta a májkrémszerű valamit. Fifti-fifti. Majd a második sört is elosztottuk. Rossz volt. Nagyon mondta, hogy majd érkezik a rendőrség, de van dokumentem, akkor nem lesz semmi gond. Nem jöttek. Tizenegy volt, mire hazaindult a szemerkélő esőben.

„Adjon Isten csendes esőt,
Szerencsét az úton.
Jóban rosszban hű szeretőt.
….”

Prágáig hosszú volt az. Délben még csak 25km volt mögöttem. De most nem görcsöltem, nem izgultam.

Negyedik napja tekertem ma. Szép lassan kezd kiürülni a fejem. Elmarad minden, ami most éppen nem lényeges. Legyen az sok hülyeség, amit otthon akartam hagyni, de sok szép dolog is. Nem kapkodok, nem erőltetem. Tisztul minden. Szépen lassan. Csak semmi kapkodás.

Ez a hely nem olyan elegáns mint a tegnapi. Ráadásul nem is vagyok eléggé messze a tegnapi szállástól. És fázom is egy kicsit. No sebaj, mindjárt kész a teám és belebújok a hálózsákomba.
Furcsa volt ez a mai nap is. Kerekeztem, meg szenvedtem majd röpültem újra. Pedig a terep végig ugyan olyan volt. Hullámvasút. Fel és le. Le és fel. Kicsit fel, nagyot le. Nagyot fel, kicsit le. Rossz úton fel, jón le. Kanyargósan fel, egyenesen le. Falu volt fenn, vagy falu volt lenn. Erdőben fel, mezőn le. Változatlan változatosság: hullámvasút.

Egy tarló szélén üldögélek és nézem három falu fényeit, miközben a szemembe süt a telihold fénye. Négy óra után még egy 70km-t hozzátettem a napi adaghoz. Csak a sötétség állított meg. Amilyen rosszul ment a délelőtt, annyira repültem az éjszakában.

Nové Zámky után tovább romlott a helyzet. A végtelen síkságot ugyan sűrűbben szakította meg egy-egy falu, cserébe viszont felerősödött a szél, fekete fellegek gyülekeztek és a lábam is belefáradt a munkába. Végül mégis messzire jutottam és ágyban alszom.

Eddig még jó. Furcsa dolog ilyen hírtelen a világ végére kerülni egy szál kerékpárral. Két óra van és már legalább 90km van mögöttem. Első napra jó ez. Lehet, hogy majd veszek valahol egy sebességmérőt, hogy tudjam mennyivel és mennyit megyek.

Minden készen áll. Nagyjából. Izgulok. Sok minden történhet az úton. Sok minden fog történni az úton. Velem. Bennem. Félek találkozni magammal, mert mi van, ha kiderül, hogy elrontottam.

Augusztus 4-én felülök a kerékpáromra és elmegyek. Hogy honnan indulok és hová érkezek majd, azt még nem tudom. A VIII. kerület egyik kapualján fogok kigurulni és a térkép sarkában Koppenhága lesz, de ez csak a földrajz. A névleges célom, hogy találkozzak egy barátommal Dánia fővárosában. Igazából nem ő a fontos és nem is az útba eső Prága, Drezda vagy Berlin. Az utazás a fontos.

Hetven nap múlva eltűnök a világból. Marad Isten és a többi novícius.

Elém ugrott a fránya kátyú és zsupsz belehajtottam. Külső-belső elöl-hátul nincsen többé.

Éjfél van. Hideg van. Itt ülök egy hálózsákban a színpadon, ahol holnap a dobos lesz. A rét szélén már állnak a sátrak. Viszont nincs itt áram és az útjelző táblák sincsenek a helyükön. Már csak kilenc óra és kezdődik a Regnum Majális.A mormoták vál

Korábban már írtam a próbálkozásról, hogy a munkába kerékpárral járjak. Akkor elég gyorsan befulladt. De életem első Critical Mass-ja után újabb lendületet és társat kaptam az akcióhoz.

Minden tönkremegy. Magától? Igen, magától. A rendeltetésszerű használattól. Utálom.

Ketten tekertünk utazósebességen Hűvösvölgy felé. A Budagyöngyénél az 56-os 61-es villamost keresztezi a kerékpárút. A lámpa pirosra váltott, mellettünk jött a villamos. Egyértelműen neki volt elsőbbsége. Lassított. Nem csöngetett ránk, egyszerűen csak lelassított, hátha a bolond kerékpáros elé ugrik. Nem ugrottunk. Látványosan hátranéztem, hogy lássa, hogy látom. Intettem neki egyet, ami azt akarta kifejezni, hogy köszönöm, hogy vigyáz rám, és hajrá előre.

Éppen olvadozik az arcom. A többi részem Dinnyés és Budapest között felolvadt a vonaton. Ma reggel, másfél órával a vonat indulása előtt, még nem tudtam, hogy fotókerékpározást fogok csinálni. A Velencei-tavat tekertem körbe a fényképezőgépemmel.

Naponta többször kerékpározom a Rákóczi úton a Szentkirályi utca és az Erzsébet-híd között. (Nyugi: az Erzsébet-hídtól Hűvösvölgyig kerékpárúton megyek. Csak ezen a kis szakaszon őrültködöm.) A buszsávban közlekedek, mert az a legveszélytelenebb. Így is a sokszor szidott és méltán hírhedt buszsofőrökkel rendszeresen találkozom.

Mivel hidegben nem szeretek várakozni a buszra, ezért inkább kerékpárral közlekedem. Legalábbis részben. Elgurulok a hűvösvölgyi végállomásra, ott lerakom a bicót és buszra ülök. De pont fordítva mint a többség: a városban kerékpározom és Hűvösvölgy környékén buszozom.

Utolsó ügyelet és leszerelés a kórházban, kerékpározás -8 fokban, szilveszteri játékdélután, végre újra imperium, egész jó forum ignatianum, BHTCS, Németországból érkező olaszul beszélő román haver, elrontott szervezés, első munkanap az ÖKU-ban, zsolozsmás megbeszélés a MALEZI-ban.

(Mindegyikről lehetne írni egy-egy cikkecskét, de csak akkor megy, ha kényszerítem magamat. Tehát megint kimarad sok minden.)

Egymás hegyén-hátán álltak a kerékpárok. A fél útpályát elfoglaltuk. Tényleg csak Istennek köszönhető, hogy éppen akkor senki sem jött arra a 409-es úton. Pár perc múlva már alig lehetett átkelni rajta a Ljubljanából száguldó kamionoktól.

Vasárnap volt az újmise, Koppenhágától úgy 20 km-re. Húsz kilóméter. Egy óra alatt letekerhető. Nehogy má’ nem kerékpárral mennyek. Dániel még az éjjel félálomban adott nekem egy térképet a környékről. Elmagyarázta mi merre, és hívjam ha gáz van.
A kerékpár nagy szabadságot adott. Nem kellett többet senkire sem várni. A magam ura voltam.

Szombaton délután volt a szentelés. Egész délelőtt csináltam amit akartam, sétáltam. Majd az utolsó pillanatban kerékpárra pattantam.

A nyáron Dániában jártam a magyar anyától született Daniele Noorgard dán kispap szentelésén. Sokat kerékpározgattam egymagamban Koppenhágában. Nagyon megtetszett az az északi vlág. Sok-sok kerékpár, zöld parkok, gyönyörű házikók. Tenger, hatalmas vitorlások és tengerjáró hajók, szélerőművek. Mindenütt rend, de nem egézségtelen precízség. Ezek a dánok tudnak valamit.