„imádság” témában:

A befejező imaóra végén ott van mindig: és a jó halál kegyelmét. De úgy egyébként nem sokat foglalkozunk vele. És ez így van jól: az életben az élet a fontos. Az Isten országa már itt a földön közöttünk van. Ha még nem is a maga teljességében. Teszünk-veszünk hát. Szeretünk, izzadunk, elfáradunk, haragszunk, hibázunk, szeretünk, és próbálunk szeretni. Lekuporodva Jézus lábához, vagy a konyhában. És jól van ez így.

Szerda délután volt, amikor becsöngetett hozzám. Ott állt a kapum előtt azzal a rozzant kerékpárjával. Persze hogy felismertem, vagyunk azért olyan kapcsolatban. Megláttam és akkor megértettem: biciklivel jött, és nem az Úton. Nem elektromos autóval és nem az Úton. Elsőre a harag kezdett bennem nőni, hogy akkor minek és miért és egyébként is… De gyorsan magam ellen fordultam: „Tehát én rontottam el, tehát nem is az ő kérése volt az Út, tehát valamit nagyon benéztem, tehát ezt is egészen elrontottam! Ezért romboltattam le templomokat, közösségi házakat, falvakat, erdőt-mezőt?! Hogy lehet ilyen… És miért nem szólt senki? És miért… És hogy lehet…” - Még nincs egy perce, hogy megpillantottam az Urat a kapuban és már mindent és mindenkit utálok, leginkább magamat, és az utálat éppen a teljes összetörtségbe és összeomlásba húz le. Megszólal: „Bejöhetek?” Az Isten kérdezi. Tőlem. Hogy bejöhet-e. Aki mindent megalkotott, aki ura a viharoknak és földrengéseknek, aki… és engem kérdez. Hogy esetleg leszek-e szíves és behívom. És megint csak elővesz a kétségbeesés: „Hogyan lehetek ilyen szerencsétlen?!” Meg: „Szedjem össze magamat, mégis csak az Úr ő! Hát nem erre vártam!? Nem ezért építettem az Utat!? Még ha nem is azon jött, meg … ”

A covid miatt nem mehettünk misére, ez mégis vezethetett (volna) megújuláshoz például a családon belüli imádság terén. Erről írtam a jezsuita blogon.

Valahol a lefagyott erdők mélyén a legjáratlanabb völgyekben töri a soha-létre-nem-jövő utat. Elkeseredetten, fájdalmasan, gyötrődve és meggyötörten. Rettegve és szégyellve. Azt is és az ellenkezőjét is. Már nem is vonyít fel a mindenségig, ahogy annyiszor tettük. Itt meg készülnek a „legrosszabbra”. Ugyan már. Nem a halál a legrosszabb.

A miskolci különleges, azaz igazán hagyományos ádventi hajnali misékről írtam a jezsuita.blog.hu-ra:

Testvérek, jó estét!

Tudjátok, a Konklávénak az volt a feladata, hogy püspököt adjon Rómának. Úgy tűnik, bíboros testvéreim jóformán a világ végére mentek el érte… hát, most itt vagyunk…

Első, játék próbálkozásom a hangtechnikával. Majd még csiszolom, de talán jobb a buta valami, mint az okos semmi.

Ami elkészült már, az az első elbeszélés (a négyből).

FRISSÍTVE 02/26: A második elbeszélés első darabja is készen van.

Én tényleg készülni akartam a karácsonyra.  Rendbe akartam rakni a szobámat, hogy négy hónap után végre tisztes lakhelyem legyen. Mosni is akartam; kimosni minden ruhámat. Hogy ne tiszta ruha keresgélésével teljen az ünnep. És Bálinttal a jövő év programjait is átvettük volna, hogy ne nyomasszon semmi szentestén és utána. Meg zenélni akartam sokat, hogy az éjféli mise előtt felszabadultam tudjuk a híveket az ünnepre hangolni.

Csákvár – Csákberény – Csókakő – Bodajk = 28,9 km

Szent Ignác visszament az olajfák hegyére, mert nem emlékezett pontosan arra, hogy Krisztus urunk hogyan tarthatta a lábát.
Nekem nem fontosak ennyire a helyek. Hitemnek nincs ennyire szüksége a fizikai érintésre. Nem vágyom Jeruzsálembe, és nem hatódok meg Szent Péter sírjánál.
Épp ezért volt furcsa. Épp ezért lett fontos.

Így szól az én Uram, teremtőm *
    „Én vagyok a mindenség teremtője,
Én alkottam meg az eget és a földet; *
    mindent ami volt, van és lesz.

Így szól a fogadalomtételem szövege:

Eljött ez a pillanat is: rám tört a magány. Most először. De nagyon.

Negyedik napja tekertem ma. Szép lassan kezd kiürülni a fejem. Elmarad minden, ami most éppen nem lényeges. Legyen az sok hülyeség, amit otthon akartam hagyni, de sok szép dolog is. Nem kapkodok, nem erőltetem. Tisztul minden. Szépen lassan. Csak semmi kapkodás.

1991\, 2001, 2011. Egy sorozat harmadik tagja? Annál sokkal több.

Fiatalok gyalogolnak Esztergom felé az éjszakában. Közben a szentelendők kitakarítják a szobájukat és imádkoznak egyet közösen. Holnap papszentelés.

Ha nem tudsz kijönni ma Máriaremetére a Karizmák Ünnepére, akkor nézz el erre: http://www.eleklaszlo.hu/karizmakunnepe

A kántor hamis volt. A passió össze-vissza csúszkált. Ráadásul állva hallgattuk meg. A kereszthódolathoz hívó hármas intonáció borzasztó magasra sikerült. Krisztus meghalt. Mégis.

Csendes délelőttöt tartunk. Mellettem a misekönyv és egy kancsó tea. A plébánia kis ablakán túl virágzó fa, mögötte a Mátra. Friss szelő járja át a szobát. Íze van a levegőnek. Egy ajtóval arrébbról átszűrődik Jézus éneke: „beteljesedett”. Így telik el a késői ébredés utáni két óra: csendesen, nyugodtan, Istennel, gyönyörűen.

Benyögtem nagy szövegeket a teáról, de kiderült, hogy a srác tényleg érthet hozzá. A furulyás lány pedig lapult és letagadott mindent, majd pedig olyan gyönyörűen rögtönzött és alkalmazkodott, hogy az állam leesett.

Örömmel adom hírül, hogy megjelent az interneten az első (és egyetlen) magyar zsolozsma generátor. Lényege, hogy bármelyik napra összeállítja neked a zsolozsmát, anélkül, hogy sokat kéne lapozgatnod és gondolkodnod, hogy kinek is van az ünnepe.
Persze még nagyon fejlesztés alatt van.

Idén is jártam BHTCS-n, de most nem írtam olyan "csúcstól-csúcsig" beszámolót, hanem "csak" egy olyan cikkecskét, ami olyanoknak szól(hat), akik még sosem járták a végtelen erdei ösvényeket egy sötét téi éjszakában. Tehát pont neked szól.

Scusami al

disturbo … ma

urgente!! ho un

amico chi viene

da lontano e ha

bisogno un posto

per dormire. Cosí

ho dato a lui il

numero della tua

cellulare.

Van egy régi álmom: a letölthető hallgatható zsolozsma. 

</meta></meta>

Tudom jól, hogy ahol ketten-hárman összejövünk az Úr nevében, ott van Ő is. Mégis fontos számomra egy szentségimádás, ahol valahogy máshogy van ott az Úr. Rómában szinte minden nap volt csendes szentségimádás. Ez hiányzik is nekem. Nagy örömömre a nyáron több szentségimádáson is ott lehetettem: a Boróka rétegtáborban és a VT-n is.

Áldjátok az Urat, nap és holdvilág;
    áldjátok az Urat, égi csillagok!
Áldjátok az Urat, záporeső és harmat;
   áldjátok az Urat, ti, viharok!

Eddig, ha lehetőségem adódott, azonnal menekültem Rómából fel a hegyekbe. El az olaszoktól, ki a világból, föl a hegyre. Egyedül. Istenhez. A túléléshez kellett a kirándulás. Most ez is megváltozott: nincs szükségem a menekülésre.

Hosszas dulakodás után, azt mondtam az Úrnak, hogy jó. Legyen, ahogy szeretnéd, még ha ez hirtelen nagy váltással is jár. Nem azon folyt a vita, hogy hív-e vagy sem. Az csak látszat kötözködés volt, hogy ne kelljen változtatni. De végül kimondtam.

S ezzel megpördült a világ. Azt hiszem eddigi életem legszebb, legboldogabb, legbiztosabb, leg leg leg napjaimat élem. Jöjjenek példák, hogy miben nyilvánul ez meg. (Nem fontossági sorrendben.) (Elég furcsára sikerült ez e bejegyzés. Nagyon nehéz leírni ami most bennem megy.)

Minden Ádámmal és Évával kezdődött, de hogy ne kelljen annyit, írni inkább csak két évig megyek vissza az időben. Megpróbálom viszonylag részletesen elmesélni, hogy hogyan jutottam idáig. Legalábbis azt, hogy most hogyan látom. Várhatóan az évek során sok minden fog még tisztulni, tisztázódni. Hangsúlyok erre-arra eltolódhatnak. Naplómban visszalapozva így látom a történteket:

Tampu Máriusz az Esztergom-Budapesti Egyházmegye negyedéves kispapja. Jófej csángó kispap.

A múltkor focizás közben olyan rosszul találta el a labda, hogy a szemével került összeütközésbe. Bevérzet. Azt remélték, hogy majd magától felszívódik. Nem szívódott. Inkább el kezdett leválni a retina. Több mint egy hónapja történt az eset. Most is kórházban van. Szemműtét. Szörnyű szemnyomás. Szenvedés és fájdalmak. Még van remény, hogy valamennyit látni fog azzal a szemével is.

Kérlek, néha imádkozzatok érte is, hogy - ha az Úr is jónak látja - gyógyuljon meg. Méginkább azért, hogy ez a szenvedés minden nehézségével együtt inkább Isten felé vezesse, mint el tőle.

De Uram, ezt ígérted nekünk, amikor otthagytuk a hálóinkat? Hol marad a te dicsőséged? Hol vannak a megtérők tömegei? Hol vannak az ifjúsági csoportok? A közösség segítsége, a követésed öröme, az imádság íze hol marad?
Ezért követtünk Téged éveken át?

Ma Signore, questo tu ci hai promesso, quando abbiamo lasciato le nostre reti? Dove è la tua gloria? La folla dei convertiti dove è? I ragazzi della cresima dove sono? L’aiuto della comunità, la gioia della sequela, il gusto della preghiera dove sono?
Per questo abbiamo fatto questi anni con Te?

A dolog egyszerű: alvás nélkül se tanulni, se imádkozni nem lehet.

Hétfő este sikerült a szentségimádás alatt térdelve elaludnom. No, ez már nem jó így, mondtam és inkább kimenekültem a kápolnából. Kedden aztán összeszedtem magamat és átaludtam a délelőttöt és a délutánt is. Már is minden rendben. Este mindjárt jobban lehetett beszélgetni az Úrral.

Részlet a mellékelt betegtájékoztatóból: 
“Hatóanyag: Ima, pár perces könyörgések gyufákba csomagolva.
Segédanyagok: dicsőítés, hálaadás, csöndes szentségimádás, zsolozsmázás, ének.
Külalak:Teljesen átlagos háztartási gyufa.
Kiszerelés:Kb. 40 db gyufaszál.”

Esett az eső. Van, hogy nem lehet semmit tenni; el kell ázni. Mivel nem volt választásom, örültem neki. Az alsógatyámból is facsartam a vizet.

Már tavaly el kellet kezdenem lefényképezni minden értéket a sekrestyénkben. Leltárt szeretnének készíteni. Tavaly kivégeztem a kelyheket. Az elmúlt héten következtek a szentségtartók és gyertyatartók. Ugyan kötelezően elvégzendő feladat, de kivételesen tetszik, hiszen nem egy esemény dokumentálásáról van szó, hanem össze-vissza csillogó-villogó tárgyakról. Kihívás őket szépen lefényképezni. Bár a többieknek teljesen mindegy, hogy milyen lesz a kép. Én szeretem, ha az amit csinálok az jó.

Minden első csütörtökön szentségimádás van itt a szemináriumban az egész éjjelen át. A hivatásokért imádkozunk. A sajátunkért, a többi kispapéért, a nullad évért (propedeutikus év), azokért akik érdeklődnek a szeminárium iránt, és mindenki másért. Egy éjjel imádságban.

Gondoltál arra milyen lehet vaknak lenni? Nem csak úgy pár napra, hanem örökre. Én szoktam ilyeneken is gondolkodni.
A következő sztori lehet, hogy önajnározásnak fog tűnni, pedig nem akar az lenni. Sokkal inkább egy már-már csodáról szeretni szólni, ami véletlen pont velem esett meg.

Vasárnap van. Megjöttem a kórházból. Végiglátogattam megint a második emeletet. A héten többen hazamehettek. Volt aki csak egy hétre, volt aki hosszabb időre. Volt aki örökre ment Haza.

Tegnap délután történt, kórházlátogatás közben.
Jártam a szobáról szobára. Az egyikben ott feküdt - mint mindig - egy román lány. Körülötte barátok, rokonok. Mély csönd. A lányon a lélegzést segítő maszk. Halkan szuszog, szemei alig vannak nyitva. Meg-meg remeg. Ez nem a vidám cseverészés lesz. Egy pillanatra megállok az ajtóban, van itt rám szükség, hiszen sok a vendég. A rokon hívott be: tudja atya, nem akar beszélni. Oda állok mögéje és nézem. Próbálom megérteni, felfogni. Oda tuszkolnak az ágy elejébe, a barátnő helyébe. Mit tudok én csinálni? Imádkozni.

Máma újra - immáron haramadszor - ellátogattam a kórházamba. A kórház lelkész nem tudott eljönni, így mindent mi csináltunk. No persze még nem gyóntattunk és miséztünk, de 4 emelet csak ránk várt.
A vasárnapi menetrend szerint 10-től látogatjuk a betegeket és áldoztatunk. 11:30-kor pedig mise van.

Kedves Mindenki!

Szombat. Reggel. Sőt, hajnal. Öcsém sehol. Pontosabban az éjjeli Hiperkarma koncert kicsit kiütötte. Egyedül indultam a Mechwart térre. Ott megint kicsit csalódtam, mert nem voltunk sokan. Be kell látni, elmaradottak vagyunk; az internet még nem a legjobb szervezési mód. Azért nem törtem le, mert a SztLaci kréme ott volt. Bár Lotti hiányzott… A tisztesség és a teljesség igényével felsorolom a látott embereket: Wildner Dénes (a sípja nélkül, de kalapban), Balla Gábor (mindenfelé lógó táskájával), Balla Márk és leendő felesége: Dénes Tünde (kell nekik most házasodniuk, ezért nem jöttek a folytatásra), Balla Borbála (aki egyetlen lányként is vállalta a Portisch Lajos (élő) emlékének szentelt folytatást is), még egy Balla, aki nem a Tamás (bocs, nem jut eszembe a neved, tényleg bocs!!), egykori fiam: Márk, és jómagam (egy dögnehéz táskával, és gitárral). Ez volt a csapat. Legalábbis az 1.0-ás változat. ¾ 9 környékén – túrázók lévén – felültünk a tizes buszra. A végállomásától felbaktattunk az Árpád kilátóhoz. Közben megtanultuk ki volt az a Mechwart, és a Ganzról is tanultunk. Tovább ballagtunk a Kecske-hegyre, de spontán útvonalmódosítás miatt eléggé toronyiránt mentünk a hegyre, ami nehéz táskával és gitárral semmiképpen sem mondható kényelmesnek. De fölértünk. Fönn az öreg keresztnél imádkoztunk egyet, szimbolikusan kb. megnyitottuk a hétvégét, tábort. Megnéztük a vitorlázó repülőket, meg mindent ami útba esett. Sőt azt is ami kevésbé esett útba: a gercsei kápolnát is. Most Dénes kígyóját nem láttuk, így legalább nyugodtan süttethettük a hasunkat. Jó SztLacis hagyományoknak megfelelően az ebédünket a Boróka büfé udvarán költöttük el egy-egy sör (vagy gyümölcslé) kíséretében. Mint írtam itt a krém mutatta meg magát. Ez abból is látszott, hogy egyetlen kívétellel mindenki rendes étket hozott. Nem holmi összenyomott szendvicset, hanem friss kenyeret, hozzá kést és egy rúd kolbászt, vagy valami hasonlót. Ebéd után megesett a botrány. Szent László elkezdett forogni a sírjában. Egy bizonyos tag rágyújtott. Az erdőben!! Érted? Az erdőben! Szent László túrán! Ráadásul azt állítja mind a mai napig, hogy nem is függő. Pedig mit is mondott előző este egy telefonbeszélgetésben nekem? Ne feszegessük. Lényeg, hogy rágyújtott. Mi jó keresztények lévén nem öltük meg. Inkábbvágtunk egy-két darabot a mérgező bürökből. Persze csak akkor, ha az tényleg bürök volt. Pánsípnak minden esetre nagyon jó volt. A hangmagasságokkal volt némi gond, de azért nagyot szólt. Rögtön elkezdtünk készülni a Ki-mit-tudra. (Persze teljesen mást adtuk elő végül.) Így robogtunk tovább. Forrt alattunk a talaj. Bár valószínűleg nem miattunk, hanem az igen hevesen tűző nap miatt. Eljutottunk a hidegkúti keresztútig is. Az utolsó 4-5 állomásba botlottunk bele. Imádkoztunk is egy kicsit. Természetesen pont közben szólalat meg a mobil. Pontosabban az egyik mobil, mert volt belőle pár példány. Szegény Szent László, nagyon forgolódós napja volt. Talán lassan megszokta. Én nem teljesen. Látszik, én Szent Lászlónak csak sokadik reinkarnációja vagyok, nem olyan szent mint ő. Majd még igyekszem. Mobiljaink társaságában eljutottunk a Rószika-forrásig is. A tűző napon elgyalogoltunk Solymár templomáig, de már nagyon melegünk volt. A csap tekerőkéje meg le volt törve. Élni kell, így beültünk a sarki kiskocsmába. Jobb híjján. Iszogatás közben okosodtunk. Tényleg. Jó volt Dénest hallgatni. De a természet ellen ő sem ér sokat. Sorra ragadoztak le a szemeink. Gyorsan útrakeltünk és megtettük az utolsó adag gyaloglást a Wildner Willáig. Kis házikó a faluszélen. Pont nekünk való volt. Tüzet raktunk, sütögettünk, énekeltünk, iszogattunk. (Szerencsére a WW-ban volt hűtő is.) Este megjött Elek Matyi is (az öcsém). Éjjel benézett hozzánk a Lakatos házaspár és egy másik házaspár is. (Őket is ismerem, csak most este van és nem ugrik be a nevük. Egyszer majd talán átírom e szöveg ezen részét. Talán.) Jó volt ez az északa. Igazi tűz. Igazi énekek. Jófej emberek. Valamikor éjjel lefeküdtünk. A sok sznob a fűre feküdt, mint az állatok. Én választottam benn egy szinpatikus ágyat. Nem vagyok én mazoista.