Otthonról nézve Manilában vagyok, de egyébként Manila város innen bő másfél óra. Ez Quenzon City, Metro Manila tizenhat egybeépült városa körül az egyik. Metro Manila területe alig 20%-al nagyobb mint Budapesté. Viszont 14 millióan lakják. És ez a 14 millió ember folyton megpróbál eljutni egyik helyről a másikra. Hát nem mindig sikerrel. Én is megpróbáltam.

Három hete érkeztem a Fülöp-szigetekre, hogy a következő hat hónapban jezsuita formálódásom utolsó nagy szakaszát itt éljem meg, a szív iskoláját. Hétköznapibb nevén a harmadik probációt. Vagyis a terciát.

Tíz éve, hogy elhagytam Rómát. Tíz éve, hogy egy kápolnában kimondtam, ami már rég evidens volt. Tíz éve, hogy a végtelen boldogságom mellett megismerkedtem a jezsuita rendem sötét árnyaival is.
Az elmúlt tíz évbe, csak rövid pillanatokra térhettem vissza oda, ahol annyi minden született. Akit a Seminario Romanoban szentelnek az örökké a szeminárium tagja marad: küldik a híreket, hívják az ünnepekre, számon tartják az évfordulóikat. Engem nem szenteltek. Énrám az intézmény nem emlékszik.

A sötétben a hullámok át-átcsaptak a korláton. Az eső és az óceán eggyé válva áztatta a télikabátomat. Hamar bemenekültünk a Piros Papagájba vacsorázni. Így töltöttük a hétvégét a (szűken vett) közösséggel, Cohassetben.

Nagyon boldog vagyok: testem, lelkem, elmém a helyén van, és megfelelő mértékben meg is dolgoztatik. Nagyon kivagyok: testem, lelkem, elmém idegen helyen van, és erején felül meg is dolgoztatik.

Két hete érkeztem Bostonba. A csomagom két nappal később. A lelkem még úton van.

Sok nekem ez az öt idősík. Lassan év vége, így kezdődhet a reflexió. Közben terveznem kell az őszt és a 2013/14-es tanévet. Pedig még keményen zajlik az iskola. Egyik pillanatban a távoli célokat boncolgatom, a másikban magamat elemzem, miközben éppen hittanórát kell tartanom.

239\ napja nem írtam semmit a naplómba. Azóta élek Miskolcon. Minél kevesebb az esemény, annál többet írok. Most az események nyertek.

Egy vasárnap esténként kilenctől hallható internetes rádió vendége voltam:

A miskolci Iskolalelkészség készülő munkaköri leírásából:

Véget ért a noviciátus, a próbaidő. Megpróbált rendesen.

2011. szeptember 11-én a pesti jezsuita templomban a déli nyilvános szentmise keretében társaimmal egyszerű örök fogadalmat teszek. Vagyis megfogadom, hogy - Isten segítségével - tisztaságban, engedelmességben és szegénységben fogom leélni egész életemet, valamint be fogok lépni a Jézus Társaságába.

Hetven nap múlva eltűnök a világból. Marad Isten és a többi novícius.

Most értem haza. Még szokom. Bogaras lettem.

(És fényképeztem is.)

Nagyon boldog vagyok és kegyetlenül fáj. Ma kíméletlenül beleütköztem az engedelmességbe.

Kelemen Imrét, Lukács Józsefet és Păduraru Iuliánt pappá szentelték. Szentelhettek volna engem is.

Éjfél van. Hideg van. Itt ülök egy hálózsákban a színpadon, ahol holnap a dobos lesz. A rét szélén már állnak a sátrak. Viszont nincs itt áram és az útjelző táblák sincsenek a helyükön. Már csak kilenc óra és kezdődik a Regnum Majális.A mormoták vál

Mégsem kell Genovába mennem jezsuita noviciátusba. Ma hivatalosan megerősítették a generális atya döntését, miszerint ősztől újra lesz noviciátus Magyarországon, fönn Dobogókőn. Én is ott leszek. Két évig.

Korábban már írtam a próbálkozásról, hogy a munkába kerékpárral járjak. Akkor elég gyorsan befulladt. De életem első Critical Mass-ja után újabb lendületet és társat kaptam az akcióhoz.

A Montserrat jezsuita jelöltközösség nagy részével Mátraszőlősön töltöttük az ünnepeket. Néha rámjött az írhatnék, amiket csak most tettem közzé. Tudom, már nem aktuálisak, csak majd jövőre. Ha mégis érdekel, lapozz vissza!

Utódja és boldosg őse, rokona és ismerőse, vagyok én sokaknak, vagyok én sokaknak.

Ma kaptam meg a levelet: felvettek a Jézus Társaságába. Fordulópont. Megjegyzendő pont. Persze nem változtat ez semmin. Holnap munka.

Ugrottam, röpültem, beléptem. Mint mindig, tegnap este is mindent megtettem, hogy ne tudja elvinni mellettem a labdát. Aztán rosszul léptem. Jaj, a bokám.

„Mivel önhibámon kívül én sem tudtam eljutni nemrég az osztálytalálkozóra, ezért azt az ötletet vetném föl, hogy mindenki írhatna magáról pár szót, hogy mit végzett, mit csinál mostanában…„ - kezdte levelét egy régi osztálytársam, akit nem láttam már vagy öt éve.

Éppen olvadozik az arcom. A többi részem Dinnyés és Budapest között felolvadt a vonaton. Ma reggel, másfél órával a vonat indulása előtt, még nem tudtam, hogy fotókerékpározást fogok csinálni. A Velencei-tavat tekertem körbe a fényképezőgépemmel.

Ma végre a kezembe kaptam. Már december 16 óta úton volt. Most itt van a zsebembe. Bármikor kocsiba ülhetek és uzsgyi: irány a nagyvilág.

A legtöbb ismerősöm szerint minden jól megy. Legalábbis a felszínen. Pedig mélyebben csúnya gondok voltak/vannak az elmúlt hetekben. Azért nem esünk pánikba, mert egész mélyen minden teljesen stabil és szép. Középtájon van a baj.

Utolsó ügyelet és leszerelés a kórházban, kerékpározás -8 fokban, szilveszteri játékdélután, végre újra imperium, egész jó forum ignatianum, BHTCS, Németországból érkező olaszul beszélő román haver, elrontott szervezés, első munkanap az ÖKU-ban, zsolozsmás megbeszélés a MALEZI-ban.

(Mindegyikről lehetne írni egy-egy cikkecskét, de csak akkor megy, ha kényszerítem magamat. Tehát megint kimarad sok minden.)

A Szív újság jubileumi számában (2008. december) jelent meg rólunk - a Montserrat jezsuita jelöltközösségről egy cikkecske. Most közlöm az eredetit.

Nincs igazi karácsony mézeskalács nélkül. Gondoltam megpróbálkozom vele. De minden összeesküdött ellenem. Vagy csak keveset aludtam.

Van egy régi álmom: a letölthető hallgatható zsolozsma. 

Egyedül imádkozott a sötét kápolnában amikor megjelent előtte a Mikulás. A Mikulás kedvesen megszólította, de ő nem értett belőle szinte semmit. Törve dadogta, hogy ő nem érteni sokat,

... Koronkai Z.: Jezsuita hivatásgondozás Elek L.: A Monserrat jelöltközösség Nagy E.: Testvérhivatás ...

December harmincegyedikei hatállyal felmondtam a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Nem leszek többé betegszállító. No nem azért, mert olyan rosszul bántak velem. Mindenki kedves (volt) velem. Legalábbis általában. A vezetőség minden kívánságomat teljesítette (volna, ha lett volna). A nővérkék többször megkínáltak ebéddel. Sőt egyszer meg is sajnáltak, annyi munkám volt. A kollégák, bár igen egyszerű és képzetlen emberek, befogadtak és remekül együttműködtünk. A betegekről meg jobb nem beszélni: sok-sok kedves nénit, bácsit és pár fiatalt is megismertem.

"300 méter, két óra alatt - A mentőszolgálat…" - így az MTV egyik hírének címe. Talán megvolt a 200 méter, közel 3,5 óra alatt. Ott voltam.

A jezsuita képzésnek fontos alkotóelemei a próbatételek, kihívások, megmérettetések; az ún. probációk. De ezt nem annak tervezték. Az elöljárók is próbálnak valamit tenni ellene. Egyenlőre nem sok sikerrel.

Hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. 

„A megváltás úgy-e cserét jelent!? De akkor most mit adtunk mit, és mit Jézus?” - kérdezte a társam és rendelt még egy sört.

Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.

Hú, ez már valami… :)

Lelkigyakorlat volt, nem csak „lelki lődörgés”. Néha kemény volt, de mindenképpen nagyon-nagyon jó. Ez a mi Istenünk valamit azért nagyon tud... De tényleg.

Dobogókőn pedig gyönyörű az ősz.

Jövő vasárnapig (október 19) nem vagyok elérhető semmilyen módon. (Se mailben, se telefonon. :) ) Ne is próbálkozzátok.

Tizenegy munkanappal a hátam mögött már tudok ezt-azt mesélni a kórházról. Bár még nem volt rendes ügyeletem, nem dolgoztam a kardiológián, és nem szállítottam exitet.

Ma reggel, életemben először munkába indultam. Kórházi betegszállító lettem. Reggel még a munkaügyön és az üzemorvosnál el kellett intéznem ezt-azt, így csak kilenckor tudtam ténylegesen munkába állni. Na majd holnap… (Rendesen hétkor kezdek.)

A jezsuita Montserrat jelöltségi ház 2008. szeptember 12-én, Szűz Mária névnapján, végre megnyitotta kapuit. Először az év során összegyűlt mind az öt jelölt. Először egy szentmisére, majd egy vacsorára. Azóta itt lakunk.

Sokan már tudjátok, de néhányan még nem, hogy akkor most mit is fogok csinálni ebben az évben. A jezsuita noviciátus előtti úgynevezett jelöltségi évben lesz részem; itthon leszek, Magyarországon.

Akármennyire is várom már az ismeretlen következő évet, amikor is új utakon próbálom követni ugyan azt az Istent, azért kicsit nehéz itthagyni Rómát. Az olaszok rémesen tudnak idegesíteni. Különösen mikor én is fáradt vagyok és folyton tanulnom kéne. Elküldtem őket már ide-oda; „a quel paese”. Azért mégis csak három évig együtt voltunk.

Közeleg az vizsgaidőszak vége. A szeminárium már véget ért. Volt itt minden az elmúlt két hétben.

Mindenféle apróság történik errefelé. Ezeket most, mindenféle sorrendiség nélkül, egymást követve ide leírom, hogy ti is láthassátok. De jó.

Hiába vettem meg több hónappal korábban a repülőjegyet. Hiába mentem ki a reptérre a gép indulása előtt két órával. Hiába álltam másfél órát a sorban. Nem vitt haza a Wizz Air. Egyszerűen Rómában hagyott. Vonatozás lett belőle.

Most jöttem a kórházból. Rég írtam már róla, pedig minden héten járok a betegeimhez, és még mindig nagyon meghatározó élményt jelent nekem.

Az idő egy nagyon fura dolog. Néha egy hét gyorsan eltelik, máskor meg rögtön véget ér. Előre felé szinte minden messze, hátrafelé nézve olyan gyorsan rohan.
Az elmúlt hetem nagyon-nagyon hosszú volt. (A naplómban több mint harmincöt teljes oldal.) Ez kivételesen nagyon nem zavart. Sőt végtelenül (tényleg) hálás vagyok az Úrnak érte. Nem is tudtam, hogy lehet az ember egy hétig ilyen boldog. Nem gondoltam valaha is, hogy érezhetem magamat az Úrhoz ilyen közel ilyen sokáig.

Többek kérdezték és talán mégtöbbek kíváncsiak arra, hogy mi fog velem történni az elkövetkező időkben. Íme.

Hosszas dulakodás után, azt mondtam az Úrnak, hogy jó. Legyen, ahogy szeretnéd, még ha ez hirtelen nagy váltással is jár. Nem azon folyt a vita, hogy hív-e vagy sem. Az csak látszat kötözködés volt, hogy ne kelljen változtatni. De végül kimondtam.

S ezzel megpördült a világ. Azt hiszem eddigi életem legszebb, legboldogabb, legbiztosabb, leg leg leg napjaimat élem. Jöjjenek példák, hogy miben nyilvánul ez meg. (Nem fontossági sorrendben.) (Elég furcsára sikerült ez e bejegyzés. Nagyon nehéz leírni ami most bennem megy.)

Főpásztoromtól kértem, hogy ne szenteljenek föl diakónussá ősszel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye számára, mert szeretnék belépni a jezsuita rendbe.

Gondolom sokaknak (szinte mindenkinek) hirtelen meglepetés ez a hír. Talán túl hirtelen. Azt feltételezhetnétek, hogy hirtelen jött ötlet. Pedig nem. Már több mint két éve győzköd az Úr.

Véget ért a húsvéti szünet. Visszajöttem Rómába. Sok érdekesség történt a szünetben, sokakkal sikerült beszélgetnem. Megjöttem és itt is történt ez-az.

Viszont valami a végére ért, ami megváltoztatja az életemet. Az Úr akar valamit, és én igent mondtam, és most nagyon jó kedvem van. Ez az egy dolog elsöpört mindent. S az elmúlt hetem egyetlen csöndes lelkigyakorlatos, imádságos hálaadás. Annyira jó!!

Életem egyik legjobb kiállításán voltam a múltkor. A kiállításon, ahol vak vezet világtalant. A teljesen sötét bárban vehetsz a vak pultostól igazi pénzért igazi kávét. S mint minden vak, meg is ihatod azt, amit megvettél.

Az elmúlt héten a zenei életem megugrott. Sajnos errefelé nem sok van belőle, így minden változásnak örülünk.

A héten minden délutánomat a Paenitentiaria Apostolica-n töltöttem. Ott tartottak egy kurzus a lelki életről, gyónásról, belső fórumról. A téma igen fontos és érdekes. A kurzus kevésbé volt meggyőző.

A kórházban van egy zsidó betegem. A társamnak is van egy, de az övé azt sem tudja, ki volt Izajás. Az enyém igazi zsidó. Eleinte őrjöngött és káromkodott. Legutóbb a zsidóság és a kereszténység legnagyobb hibájáról beszélgettünk.

Egy szinte átlagos péntekemen beszámolója következik. Hideg vízzel, keresztúttal, böjttel, misszionáriussal és János pápára morgó karmesterrel.

A hétvégén minden csoport elment „kirándulni”. (Az elöljárók is.) Mi Milánóba repültünk. Egy hűvös hétvégét töltöttünk az észak-olasz, már-már nem is olasz nagyvárosban.
A vizsgaidőszak pénteken véget ért. Nekem már egy héttel korábban. A második félév most hétfőn kezdődött. A kettő között minden csoportnak el kellett menni valahová. Megtámogattak minket fejenként 80 euróval. Voltak, akik Szicíliába repültek, mások lekocsikáztak az olasz csizma sarkáig. Mások inkább Firenzét nézték meg. Az elöljárók Velencét nézték meg. Mi pedig elrepültünk Milánóba.

A Fiducia kissé sűrűre sikerült hétvégéje óta nem írtam semmit. Szinte nyugodt volt ez a két hét, de nem mondhatom, hogy nem történt semmi.

Az egész szombat egyetlen ünnep volt. Mosogathattunk egész nap.

A Festa della Madonna della Fiducia a szeminárium búcsúja. A Bizalom Nagyasszonyának ünnepe ez. Az ünnepről tavaly már írtam az egyik életjelben, amit elolvashattok itt.
Hagyományosan nagyböjt előtti utolsó szombaton tartjuk az ünnepet, amire a szeminárium püspöke, vagyis a pápa is el szokott látogatni. Ebben az évben február másodikára , Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére esett a mi ünnepünk is, ezért szentatya nem tudott szombaton jönni. Beígérkezett hát péntek estére, zsolozsmára.

Vasárnap kivételesen elég volt 23:30-ra visszaérni a szemináriumba. Az elmúlt napok kellően kikészítettek, így elhatároztam, hogy elmenekülök Rómából. Kinéztem a térképen a Lago del Turano-t. Egy hosszú-hisszú tavat a hegyekben. De a buszpályaudvarokon nincs kiírva semmi. Rietiben vasárnap délután háromkor minden zárva és egy lélek sem jár a pályaudvaron. Ráadásul egész nap esett az eső. De akkor mi az a havas táj ott fenn?

Minden bizonnyal az év legnehezebb hetébe kezdtünk bele. Ráadásul a hétvége már jól megalapozota a káoszt. Szombaton diakónuszentelés volt minálunk. Vasárnap Clericus Cup. Közben már pénteken megkezdődött a Fiducia kilencede. Pénteken jön vecsernyére a pápa. Szombatra meghívtuk mind az 1050 exalunnónkat. Egyébként pedig vizsgaidőszak van.

Igen nagy valószínűséggel a Seminario Romano növendékeinek diakónusszentelése 2008 október 25-én, szombaton lesz a lateráni bazilikában, itt Rómában.
Amennyiben Isten is úgy akarja, engem is diakónussá szentelnek majd.
Már így előre is szeretettel hívok mindenkit. :)

Regel még előbújt a map egy pillanatra, de aztán esett. Először a kórházban jártam. Ma Norbert atya nem tudott jönni, így kettőnké volt az egész kórház. Ebéd után nem mehettem úszni, pedig már nagyon jól esne. Fényképeznem kellett a focimeccsen. Szentségimádás előtt még be kellett suvasztanom egy furulya próbát. Este még két csoporttal közösen megnéztünk a 23 című filmet. Sok volt ez egy napra.

2007\ utolsó napjaiban sikerült elmenekülnöm a városból. Találkozhattam egy kis téllel. A barátommal beköltöztünk két napra Jobbágyi plébániájára. Az első látásra világvégi faluban két-háromszáz éves könyveket olvasgattunk, vasárnap pedig meleg ebédet kaptunk a falubeliektől. Mégsem lennék falusi plébános.

Véget ért a szünet. Ma, január 7-én visszatértem Rómába. Folytatódik az év.

Úgy 16 napot voltam otthon. Örülök, hogy otthon lehettem, hogy járhattam a Mátrában és a Budai-hegységben. Jó volt otthon lenni. Otthon a Kápolnában, a plébániámon, az ifi misén, Esztergomban. Volt, hogy az egész Elek család is együtt volt. (Papám ennek örömére felhúzta a zászlót a kertben.) Úgy örülök, hogy sokakkal sikerült találkoznom, beszélgetnem. Annyira jó volt az egész!!

Még vasárnap történt, hogy a börtönlátogatás után kilátogattam San Pastoreba a Collegium Germanicum et Hungaricum villája áll ott. Alig 25 percet kell vonatozni Zagarolo-ig Rómától. Zagarolo kis állomásán már várt rám Berényi Laci (aki a Germanicumban tanul), aki kocsival felvitt a villába.

Tegnap az ötödév közösen látogatást tett Róma legnagyobb börtönében (Rebbibia - Nuovo complesso). Maffiózókkal, gyilkosokkal imádkoztunk együtt a szentmisében. Mise után még váltottunk pár szót. Találkoztam egy magyarral is.

Esett az eső. Van, hogy nem lehet semmit tenni; el kell ázni. Mivel nem volt választásom, örültem neki. Az alsógatyámból is facsartam a vizet.

Minden első csütörtökön szentségimádás van itt a szemináriumban az egész éjjelen át. A hivatásokért imádkozunk. A sajátunkért, a többi kispapéért, a nullad évért (propedeutikus év), azokért akik érdeklődnek a szeminárium iránt, és mindenki másért. Egy éjjel imádságban.

A legutóbbi hétvége kissé sűrűre sikerült. Ám nagyon jó volt.

A szombaton admisszió volt, vasárnap lektor és akolitus avatás. Egész hétvégén itt voltak a szüleim. Vasárnap természetesen a kórházba is elmentem. Ezeket fűszerezték a próbák: ének próba, liturgikus próba, fényképezés próba. Mindezt három napba sűrítettük bele. (Még a Clericus Cup egyik mérkőzése is lett volna, de azt mondtuk, hogy azt azért már mégsem. Fontosabb volt az akolitus avatás.)

Megkezdődött a második Clericus Cup; a római egyházi szemináriumok és kollégiumok között focibajnokság. A nyitó mérközésen mi játszahattunk a Mater Ecclesiae ellen.

Tavaly találták ki az egészet. Odáig jutottak, hogy el akarják ismertetni a FIFA-val. Szponzort találtak, így minden csapat saját mezt kapott. Már megint. (Tavaly is kaptak. Így a jobbak már két teljes felszereléssel rendelkeznek.

Most vasárnap, immár harmadszor, elmentem úszni. Belevetettem magam a bedencébe és úsztam és úsztam, míg be nem görcsölt a lábam.

A kis csoportom diakónusa szereti a szenteket. Mit ér a szent, ha nem ismerjük? - gondolta, és neki állt megváltoztatni a megváltozhatatlant: kitalálta, hogy megismerteti velünk (a csoportjával) a szenteket.

Szombaton nagy ünnep volt itt a szemináriumban. 18 hatodéves kispapot diakónussá szentelt Ruini bíboros a lateráni bazilikában. Én - mint mindig - fényképeztem.

Már észrevehettétek, hogy ebben az évben a kórház igen fontos helyet foglal el az életemben. Legalábbis, amíg lesz kórház. Kiderült ugyanis, hogy a kórház igazgatósága már évek óta igyekszik kiebrudalni a kápolnácskát, az egyhézat az intézményből. Kórház vagyunk a fronton, meg kell harcolni a jelenlétünkért.

Az évfolyam kirándulás nem lelkigyakorlat, nem zarándoklat, nem turistáskodás. Mondta az elöljárónk. Hát akkor mi? Közös együtt lét.
Minden évben minden szentek ünnepén minden évfolyam együtt tölt egy napot. Ki itt, ki ott. Minden november elsején esik az eső.

No, írok valami szépet is. Nem régen másztam ki egy remek medencéből, valamint pénteken a szemináriumban az újakat bemutató showműsor volt. Haladjunk visszafele. :)

Vasárnap van. Megjöttem a kórházból. Végiglátogattam megint a második emeletet. A héten többen hazamehettek. Volt aki csak egy hétre, volt aki hosszabb időre. Volt aki örökre ment Haza.

Tegnap délután történt, kórházlátogatás közben.
Jártam a szobáról szobára. Az egyikben ott feküdt - mint mindig - egy román lány. Körülötte barátok, rokonok. Mély csönd. A lányon a lélegzést segítő maszk. Halkan szuszog, szemei alig vannak nyitva. Meg-meg remeg. Ez nem a vidám cseverészés lesz. Egy pillanatra megállok az ajtóban, van itt rám szükség, hiszen sok a vendég. A rokon hívott be: tudja atya, nem akar beszélni. Oda állok mögéje és nézem. Próbálom megérteni, felfogni. Oda tuszkolnak az ágy elejébe, a barátnő helyébe. Mit tudok én csinálni? Imádkozni.

Oscar Cabrera Bautista Ascension perui származású, Magyarországot megjárta, római egyházmegyés, újsmisés káplán. Jóban vagyunk. HosszúTávúTervezés jellemzi.
3 éves tervet dolgozott ki. Célja egy olasz, átlag 15 éves, kb. 20-25 fős csoport közösséggé formálása. A terv szerint az első év végén a csapat együtt táborozik majd egy magyar hasonló közösséggel. Második nyáron cserélnének: Olaszországban lenne a közös tábor. Harmadik évben pendig mindenkit elvinne Peruba.
Ehhez kell egy magyar közösség is. (Hajrá Regnum!)

Máma újra - immáron haramadszor - ellátogattam a kórházamba. A kórház lelkész nem tudott eljönni, így mindent mi csináltunk. No persze még nem gyóntattunk és miséztünk, de 4 emelet csak ránk várt.
A vasárnapi menetrend szerint 10-től látogatjuk a betegeket és áldoztatunk. 11:30-kor pedig mise van.

Mint már említettem, ötödéves lettem. A hatéves képzés ötödik évét taposom. Furcsa, nagyon furcsa. Egyrészt mert nagyon gyorsan telt el ez az öt év (legalábbis visszafele nézve).

Ma (kedden) délután mindenki megkapta a maga küldetését. Minden szerda délután és vasárnap este pasztorális gyakorlatra megyünk. Általában 2-en mennek egy-egy plébániára. Egész évben ugyan arra. Ötödévben plébániák helyett egyéb szeretetszolgálatot végzünk. Van aki börtönbe megy, van aki különféle kórházakban, van aki leányanyákkal foglalkozik vagy AIDS-es csoportot vezet.

Nem volt még 24 órája, hogy a gépem leszállt Rómában. Már beköltöztem az új szobámban, de még nem éreztem magam otthon, hiszen a nyolc láda kibontva széttúrva ott hevert a szoba közepén. Még nem húztam fel az ágyam, még nem kerestem elő a pizsamám. Úgy aludtam el, ahogy ért az éjfél. Reggel álmosan kászálódtam ki az ágyból. Nem túl jó kezdet. valahogy rendbe szedtem magam és rohantam a misére, hogy el ne késsem.

Kedves Mindenki!

Kedves Mindenki!

Kedves Mindenki!

Év elején, a nagy érdeklődésre tekintettel elhatároztam, hogy havonta írok Életjelet. Az első három még időben megjelent. A karácsony előtti szám sajnos kimaradt. Így alig 2 hónapról kellene beszámolnom nektek. Azt sem tudom, hol és merre kezdjem.

Kedves Remete!

Kedves Mindenki!

Lassan egy hónapja nem írtam. Mit is írják? Nem volt egy egyszerû hónap. Egész kis listát írtam, hogy miről kéne beszámolnom:

Kedves Mindenki!

Kedves Mindenki!

Kedves Mindenki!