Fábián Béla polgármester éppen a hivatala felé hajtott hatalmas fekete autójával, amikor meglátta az idegen biciklistát. Figyelte egy darabig, hogyan küzd meg az emelkedővel, majd büszkeség töltötte el, amikor látta hogy a biciklista éppen az újonnan elkészült biciklis pihenőben áll meg szusszanni. Csakhogy valami nem stimmelt: az automata fékbeállító és nyomás ellenőrző nem indult el. Ezért gyorsan odahajtott segíteni. No nem a puszta jószándék vezette, hanem a versenyszellem. Amióta a falut kettéválasztották és végre úgy polgármesterkedhetett ahogy akart, le se vette a szemét az egykori falu másik feléről, ott az Út túloldalán. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy az ő faluja a jobb, hogy ő csinálja jobban. Lendülettel megszervezte az oktatást, optimalizálta a most már csak fele akkora népességet kiszolgáló egészségügyi hálózatot, a túloldalon maradt focipálya helyébe pedig egy egész kis stadiont épített, ki tudja milyen pénzből. Valahogy a mutatók mégsem lettek olyan jók. „Oh, a túloldalt ragadtak a gazdagok, meg az értelmiségiek” - nyugtatta magát. De nem nyugodott meg. Ezért végül új mutatókat talált, hogy azokkal igazolja magát, mert szüksége volt az önigazolásra. A boldogság indexre talált rá, és el is kezdte használni. Szakembereket kért föl, hogy mérjék és segítsék a boldogságot. Fábián Bélának legelőször is a polgármesteri hivatalt kellett megváltoztatnia. A szakemberek előírták neki, hogy milyen visszajelzéseket kell adnia, hogy hogyan viszonyuljon a munkatársak hibáihoz és mit kell tennie, ha Piroska néni bekopog, hogy már megint nincs mit ennie, mert valahogy megint eltűnt a nyugdíja. (Természetesen senki nem nyúlt a nyugdíjához. Csak hát eljátszotta az egészet betelefonálós műsorokban.)

Molnár Krisztina - így, újra leánykori nevén - éppen az új játszóteret festegette a közösségi ház kertjében, amikor az Úr lefékezett előtte és megszólította. Jól esett neki a hang, jól esett a kérdés. Óvatos szokott lenni, és bár általában még meg-megremeg a hangja, ha kérdezik, de most valahogy jó volt elmesélnie, ami vele történt. Végre biztonságban van ő is és a férje is. Ő itt a közösségi ház építkezésén. Férje meg a börtönben. Krisztina lassan épült újra, ahogy tégláról téglára épült fel az új közösségi ház. Hosszú évek bántalmazó kapcsolata állt mögötte. Egykor lassan épült le egész ereje tégláról téglára, és a végén már az Úrhoz sem tudott kiáltani, de még meghallani sem bírta többé őt. Mindig csak a félelem, a fájdalom, a megbocsátás, az újrakezdés, és az egész egyre ördögibb kör. Aztán jött az az Út, az építkezés. Az ő házukat is kisajátították. És jött a becsüs, Horváth Emil, hogy felmérje mennyit is ér az ingatlan. Többször is vissza kellett jönnie, és egy ilyen találkozón vette észre a lila foltokat akkor még Csatárné Krisztina arcán. Rögtön felajánlotta a segítségét, de Krisztina nem fogadta el. Még nem tudta elfogadni. Horváth Emil nem hagyta ennyiben, és jelezte a házasságon belüli erőszak és bántalmazás alapos gyanúját. A gépezet elindult, a rendőrség kiment, a férj elrendezte, a feleségét megverte, a becsüst kirúgták.

Özvegy Feketéné Soós Ágnes éppen átvette a borítékot. Csak semmi legális. De hát melyik öregotthonba lehet ma bejutni kapcsolatok vagy borítékok nélkül!? Megkapta a borítékot, ezért megtette, amit tudott. És sokat tudott, hiszen Soós Ágnes a falu legjobb öregotthonát vezette, a csilli-villi „Szépkorúak otthonát”. Állítólag az Út miatt készült. Egyesek szerint eredetileg közösségi háznak szánták. A faluban mindenki egyetértett abban, hogy közösségi ház csak olyan lehet, aminek az építésében mindenki részt vesz, legalábbis azok biztosan, akik nem gyüttmentek. Az igazaknak még az apjuk meg nagyapjuk építették az egykori kultúrt saját kezeikkel. Csak hát azt már lerombolta az az átkozott cég, és ezt a valamit építették helyette. Az új nem-is-közösségi házba soha nem tették be a lábukat. Üresen állt. Olykor kigyulladt. Mintha átok ült volna rajta. Egyesek szerint még szellemek is laktak benne. Özvegy Feketéné Soós Ágnes már nem hitt a szellemekben. „Pedig…” - kezdte gondolatát az Isten, de inkább visszatért dr. Pataki Tihamér, a már demens jóhírű bíró ágyának széléhez.

Kelemen Sándor tiszteletes még mindig az egykori közösségi ház ajtajára volt kötözve. Nem vágyott ő már mozdulni egy centit sem: elvesztette reményét a hatóságokban, az igazságban, Istenben. A jóságos hívek viszont ragaszkodtak a papjukhoz. Nélküle hogyan juthatnának az Úrhoz - gondolták - ezért fogták és ajtóstul elvitték a templomba, és mivel amúgy is elkopott a régi ajtó a sok jövéstől-menéstől, berakták a papot ajtóstul, kötelestül templomajtónak. Sándor atya meg ha kicsit kelletlenül is, de adta az áldást hol az egész falura - amikor éppen kinyitották az ajtót -, hol meg a templomi szertartás végén - amikor éppen csukva volt. Látványosan morgott Istenre is, a püspökére is, meg az emberekre is. Titokban mégis örült, hogy végre nem kell produkálnia magát, nem kell magasztos tetteket végrehajtania, csak elég áldania és ajtón állnia.

Az Úr végig követte a munkálatokat. És amikor elérkezett az idő, lement a garázsba és elővette a biciklijét. Jó rétegesen öltözött fel, hiszen jöhetett hideg, meleg, eső vagy akár hó. Mert bár tőle származnak a természet minden törvényei, ő maga keveset törődött azzal, hogy milyen időre milyen szokott következni, és inkább a személyek és történetek foglalkoztatták. Tehát az esőkabát mellé, azért egy hószemüveget is berakott a táskájába, majd felült szeretett kerékpárjára, és útnak indult.

Készítsük elő az Úr útját - kaptuk meg a feladatot. Kijelöltük a projektvezetőt, meghatároztuk a mérföldköveket, megterveztük a költségvetést, összeállítottuk a csapatot, és meghívtuk az alvállalkozókat. Kezdődhetett a munka.

³Egy hang kiált: „Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. ⁴Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy. ⁵Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és minden ember látni fogja. Igen, az Úr szája mondta ezt így.”

Rengeteg féle kábelem, átalakítóm, csatlakozóm van. A legtöbbet csak nagyon ritkán veszem elő, de olyan jó hogy ha éppen szükség van a szolgálatomhoz valamire, akkor számíthatok magamra: lesz megfelelő kábelem.

Tudom, hogy ez a hó nem az a hó. Tudom, hogy nincs itt: elvitték, elhamvasztották. Tudom, hogy egy lépéssel se vagyok hozzá közelebb itt a hegyen, mint bárhol másutt a világban. Tudom, hogy feltámad. Tudom, hogy az Úrral van együtt. És végre igazán boldog.

Amikor lerogyhatok egy székre a sarokba és nem kell tennem semmit. Csak ülök és vagyok. Mégis akad egy tál meleg leves vagy egy jó habos kávé, egy meleg radiátor vagy egy megcsillanó napsugár, egy őszinte szó vagy csak közös csönd, egy régi történet vagy aktuális vágyak és remények. Megélem hogy szeretve vagyok, amikor nem küzdök egymagamban, hanem engedem hogy legyek, engedem hogy legyünk. Azt hiszem olyan sokan és sokat szeretnek engem, hogy még bőven van mit megélnem. Meg is próbálom.